Azon az estén, amikor a nap már lebukott a dombok mögé, olyan csend borult az Empátia Rétjére, amilyet csak a legfáradtabb nyári napok után hallani.

Lumi hazafelé tartott a fűben taposott ösvényen.

Az Empátia Rétje széles, lágy hajlású mező volt. A fű estére mindig térdig ért, és ott laktak egymás mellett a kutyák, a nyulak, a békák meg a madarak.

Lumi szerette ezt az utat, mert itt mindig hallani lehetett valakit.

Aznap este viszont nem hallott semmit. Se békát, se madarat. Csak a fű susogott, mintha visszatartaná a lélegzetét.

Aztán valahol jobbra megrezdült egy fűcsomó.

Lumi megállt. Óvatosan félrehajtotta a szálakat, és a tövükben meglátott egy egészen kicsi nyulat.

Szürke volt és pihés, és úgy reszketett, hogy a fű is remegett körülötte.

„Segítsek?”, kérdezte Lumi halkan.

A nyuszi nem felelt. Csak mélyebbre húzta a fejét a fűbe.

Lumi leguggolt mellé, várt egy kicsit, aztán újra megszólalt.

„Eltévedtél? Hazakísérjelek?”

A kis nyúl erre sem szólt semmit. A füle hátrasimult, a bajsza meg apró, gyors rezzenésekkel járt.

Lumi eltűnődött. Fentről nézve az egész rét csendes volt és barátságos. De hátha lentről egészen más.

Így hát letette a tarisznyáját a fűbe, és hasra feküdt a nyuszi mellé, ugyanolyan alacsonyan, ahogy az a szálak tövében lapult.

És akkor a rét megváltozott.

A fűszálak magasra nőttek, akár a fák. A dombok eltűntek. Az égből csak egy keskeny, kékes sáv látszott a szálak között.

Egy bogár úgy dobogott el a föld színén, hogy Lumi is összerezzent tőle.

Lumi sokáig feküdt így, szótlanul.

„Innen minden nagyon nagy”, suttogta végül.

A kis nyúl fordított egyet a fején. Most nézett Lumira először.

„Végigszaladt a szél a réten”, felelte alig hallhatóan. „Azóta minden ösvény egyforma. Nem találok haza.”

Lumi nem ugrott fel. Nem is kezdett keresgélni. Csak feküdt tovább a fűben, és bólintott.

„Akkor itt maradok, amíg meg nem nyugszik a rét”, mondta.

És maradtak. A hold lassan feljött a mező fölé, ezüstös port szórt a fűre, és a szálak árnyéka megnyúlt a földön.

Valahol messze egy madár szólt egyet, aztán elhallgatott.

A kis nyúl reszketése lassan alábbhagyott. Először a füle nyugodott meg, aztán a bajsza, aztán az egész pici teste.

Amikor már egyáltalán nem remegett, Lumi felült.

„Most már látok valamit”, mondta. „Ott, a domb alján sötétlik valami. Az nem fűszál.”

Együtt indultak el, egészen lassan, mert a nyuszi lába még bizonytalan volt.

A domb alján ott állt a bokor, alacsonyan és sűrűn, a tövéből pedig két hosszú fül emelkedett ki.

A kis nyúl elfutott, aztán félúton megállt, és visszanézett.

„Honnan tudtad, merre menjek?”, kérdezte.

„Nem tudtam”, felelte Lumi. „Csak odafeküdtem, ahol te voltál.”

Hazafelé a fű már nem susogott. A harmat hűvösen ért Lumi lábához, a hold magasan járt, és a tarisznya halkan koppant minden lépésnél.

A rét fölött ott üldögélt a hold, és a fűszálak megint akkorák voltak, amekkorák lenni szoktak.