Azon a délutánon, amikor a nap már fáradtan pihent a dombok fölött, Lumi a Tisztelet Folyójához ért. A víz lassan, csendesen folydogált, mintha maga sem sietett volna sehova.

A túlparton egy sárga virág nyílt. A folyó fölött lapos kövek sorakoztak, egyik a másik után, akár a lépcsőfokok.

Lumi már éppen rálépett volna az elsőre, amikor halk, öreg hangot hallott a partról.

„Ne siess, kis vándor”, szólt a hang.

Lumi megfordult. Egy öreg teknős üldögélt a fűben, a páncélja zöld volt, akár a mohos kő. Lassan emelte fel a fejét, és lassan pislogott a fényben.

„Ismerem ezt a folyót”, mondta.

Aztán elhallgatott. Sokáig nem szólt semmit, csak nézte a vizet, ahogy a folyó vitte tovább a fényt.

Lumi topogott egy kicsit a parton. Szeretett volna már a virágnál lenni, a túlsó oldalon.

„És merre kell mennem?”, kérdezte gyorsan. „Csak mondd meg hamar, kérlek!”

A teknős nem sietett a válasszal. Vett egy lassú lélegzetet, és csak azután szólalt meg.

„A kövek csúszósak”, felelte. „De lejjebb, ahol a fűz a vízre hajlik, a folyó sekély. Ott át lehet gázolni.”

Lumi majdnem elszaladt a fűz felé. De akkor ránézett az öregre, és valami megállította.

Leült mellé a puha fűbe, és nem szólt többet. Csak várt, ahogy a teknős is várt.

És ahogy ott üldögéltek a csendben, Lumi észrevette, amit sietve sosem látott volna. A teknős mesélt arról, merre laknak a halak, hol pihen meg a szél, és mikor kel fel a hold.

A teknős lassan bólintott. Aztán, mintha csak most jutott volna eszébe, hozzátett még valamit.

„A virág, amit keresel, estére bezárja a szirmát”, mondta. „De holnap reggel újra kinyílik.”

Lumi elindult a fűz felé, és a sekély vízen könnyen átgázolt, éppen úgy, ahogy a teknős mondta.

Mielőtt továbbment volna, visszafordult, és meghajolt az öreg teknős előtt.

A tisztelet nem nagy szó és nem hangos tett. Az a csendes pillanat, amikor végighallgatjuk a másikat, és nem sürgetjük.