Halloweenkor, amikor besötétedett, Lumiért jött a barátja, a kis vámpír, hogy együtt menjenek át a fahídon a mulatságba. Fekete köpeny volt rajta, és ha mosolygott, kilátszott két apró, hegyes foga. A zsebében egy kis üveg málnalé lötyögött, mert mindig csak málnalevet ivott.

„Elkísérlek”, mondta. „Ha félsz a sötétben, csak szólj. Én aztán semmitől sem félek!”

A nagymama Lumi kezébe adta a töklámpást.

„A tó mellett csendben menjetek”, mondta. „Éjjel ott alszik a fehér kacsa, a víz közepén.”

Elindultak. Az ösvény szélén megzizzent az avar.

A kis vámpír belekapaszkodott Lumi színes vállszalagjába.

„Én aztán semmitől sem félek!”, mondta, most már hangosabban. Közben ivott egy kortyot a málnaléből, mert úgy hitte, attól bátrabb lesz.

Lumi érezte, hogy megfeszül a szalagja, de nem szólt semmit. Közelebb tartotta a lámpást az avarhoz.

„Ki zizeg ott?”

Az avarból egy sün dugta ki az orrát. A tüskéin egy sárga falevél lógott.

„Almát keresek”, mondta, és tovább túrta az avart.

„Látod? Csak egy sün”, mondta a kis vámpír, de a szalagot nem engedte el.

A tölgyfa ágai közül huhogás hallatszott: „Huhú!”

A kis vámpír Lumi mögé bújt, és még erősebben kapaszkodott.

„Én aztán semmitől sem félek!”, kiáltotta, és nagyot kortyolt a málnaléből.

Lumi feljebb emelte a lámpást. Az alsó ágon két kerek, sárga szem világított.

„Huhú, jó estét!”, mondta a bagoly.

„Jó estét!”, felelte Lumi.

Aztán a tó mellett vitt az ösvény. A hold fényében a sötét vízen egy fehér alak lebegett. Fejet nem láttak rajta.

A kis vámpír a fejére húzta a köpenyét.

„ÉN AZTÁN SEMMITŐL SEM FÉLEK!”, kiabálta a köpeny alól.

A fehér alak megmozdult. Kibukkant belőle egy fej. Aztán lassan elindult feléjük a vízen.

Lumi visszatartotta a lélegzetét.

„Én félek”, suttogta.

„Én is”, hallatszott a köpeny alól.

A kis vámpír lassan lehúzta a fejéről a köpenyt. „Azt mondtam, szólj, ha félsz”, mondta. „Most szóltál.” Elővette a kis üveget, de visszatette a zsebébe. Elengedte Lumi szalagját, és odalépett a víz szélére. Lumi odaállt mellé a lámpással.

„K-ki vagy?”, kérdezte a kis vámpír.

„Háp?”

A lámpás fényében egy fehér kacsa nézett fel rájuk, álmos szemmel.

A kis vámpír megkönnyebbülten elmosolyodott, és kilátszott a két hegyes foga.

„Háp! Egy vámpír!”, hápogta ijedten a kacsa.

„Ne félj!”, mondta gyorsan a kis vámpír. „Én csak málnalevet iszom!”

Lumi majdnem felkacagott, de ekkor eszébe jutott, mit mondott a nagymama.

„Felébresztettük!”, suttogta.

„Ne haragudj, kacsa!”, suttogta a kis vámpír is.

A kacsa ásított egyet, és visszadugta a fejét a szárnya alá. A vízen megint csak egy fehér alak lebegett.

A fahídon túl már égtek a töklámpások. Ott volt a nyuszi meg a béka, és nemsokára a sün is megérkezett, a sárga falevéllel a tüskéin.

Egy nagy tál vízben almák úsztak. Kéz nélkül, csak szájjal kellett kifogni őket. A nyuszinak csak az orra lett vizes, a béka pedig alma helyett egy falevelet fogott ki. A kis vámpír viszont elsőre kifogott egy almát, a két hegyes fogával.

„Nem féltetek a sötétben?”, kérdezte a nyuszi.

„Én aztán sok mindentől félek!”, felelte a kis vámpír. „A zizegéstől, a huhogástól meg a fehér alakoktól.”

És még hozzátette: „De a kacsáktól már nem!”

A nyuszi kacagott a leghangosabban.

A kis vámpír elővette a málnalés üveget, és odanyújtotta Luminak.

„Kérsz egy kortyot?”

„Kérek, köszönöm szépen!”

Felváltva kortyoltak belőle, amíg el nem fogyott. A kis vámpír az üres üvegre nézett, aztán Lumira, és odasúgta neki:

„Jó, hogy szóltunk egymásnak, amikor féltünk. Veled csak félig félek.”