Október végén olyan korán szállt le az este a Kedvesség Erdejére, hogy mire Lumi hazafelé indult, az ösvény mentén már ott pislákoltak az első töklámpások. Az avar halkan zörgött a lába alatt.

Lumi egyszer csak megállt, mert a levegőben finom illat érkezett szembe vele.

Az illat egy görbe kéményű kis házból jött. Az ajtó előtt hatalmas üst gőzölgött, az üst mellett pedig egy boszorkány álldogált, hosszú fakanállal a kezében. A hegyes kalapja alól egy szál bodzavirág lógott ki, és a kalap folyton félrecsúszott, ahogy kavargatott.

„Segíthetek?”, kérdezte Lumi.

„Ha tudsz kavarni, igen”, felelte a boszorkány mosolyogva. „Bodzának hívnak. Ma estére olyan főzetet ígértem az erdőnek, amitől a töklámpások reggelig világítanak.”

Bodza beledobott egy marék aszalt almát, és hármat kavart jobbra.

Az első főzet nem világított. Csak meleg almaillat szállt fel belőle, olyan, mint a frissen sült almás pite. Bodza sóhajtott, és kimerte egy fazékba.

A második főzet sem világított. Halkan dúdolni kezdett, ahogy bugyborékolt, mint aki altatót énekel. Bodza megcsóválta a fejét, és ezt is kimerte.

„Talán mézet kellene bele”, tanácsolta Lumi.

Bodza tett bele két kanállal. A harmadik főzet erre egyáltalán nem forrt fel. Kihűlt, és apró ezüst harmatcseppek szálltak fel belőle, lassan, mint télen a hó, csak visszafelé.

Bodza leült a küszöbre. A kalapja most egészen a füléig csúszott.

„Mindig ez van”, mondta halkan. „Sosem az sül ki, amit akarok.”

Lumi sokáig nézte a három fazekat. A három fazék is sokáig gőzölgött. Az erdőben semmi nem történt, csak az avar zörgött néha egyet.

„Ki akarod önteni őket?”, kérdezte Lumi.

„Mi mást tehetnék?”

„Vigyük ki inkább az ösvényre”, mondta Lumi.

Kivitték. Egymás mellé tették a három fazekat a töklámpások közé, aztán leültek a hideg fűbe, és vártak.

Elsőnek egy kicsi mezei egér érkezett, aki harmadik éjjel nem tudott elaludni. Megállt az almaillatnál, kétszer pislantott, és a következő pillanatban már aludt a fűcsomó tövében.

Aztán jött egy sünike, aki este mindig fél egyedül. Meghallotta a dúdolást, odagömbölyödött a fazék mellé, és nem félt tovább.

A harmadik fazék ezüst harmata pedig lassan ráült a töklámpásokra. A fény szétszóródott benne, és az egész ösvény csillogni kezdett, egészen az erdő széléig.

„Hűha!”, suttogta Lumi.

Bodza felállt, és megigazította a kalapját.

„Egyiket sem így terveztem”, mondta.

„Tudom”, felelte Lumi. „De nézd, kinek jó.”

Bodza nevetett. Kihúzta a kalapja alól a bodzavirágot, és Lumi tarisznyájába csúsztatta.

„Köszönöm, hogy nem hagytad kiönteni őket.”

„Én azt köszönöm, hogy megfőzted”, felelte Lumi. „Máskülönben az egérke még mindig ébren volna.”

Hazafelé az ösvény ezüstösen ragyogott, és valahol a hátuk mögött egy fazék még sokáig dúdolt halkan a sötétben.