Halloween estéjén Lumi a Kedvesség Erdején át indult haza. A róka is vele tartott, aki mindig tudott egy rövidebb utat, és mindig eltévesztette.

Az avar zörgött a lábuk alatt. A lámpás fénye ide-oda lengett a fák törzsén, a mókusok pedig már rég aludtak odafent.

Akkor hallották meg.

„Uuuuuh.”

Mély hang volt, öblös és szomorú. Végigszaladt a fák között, aztán elhalkult.

A róka megtorpant. Az egyik lába a levegőben maradt.

„Ez meg mi?”, suttogta.

„Nem tudom”, mondta Lumi.

„Uuuuuuh”, felelte a hang.

Most hosszabban szólt, és olyan mélyen, hogy Lumi talpa alatt szinte rezgett a föld. A lámpás lángja megbillent. Az erdő minden más zaja elhallgatott.

A róka hátrálni kezdett. „Menjünk inkább a hosszabb úton”, mondta. „Az sokkal szebb.”

Lumi lába is magától fordult volna vissza. De a hang megint felszállt a fák közül, és most másképp szólt. Nem fenyegetően. Inkább úgy, ahogy az szokott szólni, aki nagyon egyedül van.

„És ha valaki bajban van?”, kérdezte Lumi.

A róka nyelt egyet. Aztán bólintott. „Akkor menjünk”, mondta. „De előre te mész.”

Együtt indultak el a hang felé. Lumi számolta a lépéseket, mert így könnyebb volt.

A mogyoróbokrok mögött egy régi kút állt. Kőből rakták, az oldalát belepte a moha, a fedele félig beszakadt. A hang onnan jött, a mélyből.

„Uuuuuh.”

Lumi hasra feküdt a kút kávájánál, és a lámpást a nyílás fölé tartotta. Odalent hideg volt és nedves a levegő.

Egy kiálló kövön két apró szem villant.

Egy kisegér volt. Akkora, mint egy dió.

„Segítség”, nyikkantotta a kisegér. És a kút mély torka ezt a vékonyka hangot megvastagította, meghosszabbította, és úgy küldte fel, mintha egy óriás sóhajtana odalent.

„Uuuuuh.”

A róka odahúzott egy hosszú vadszőlő-indát, Lumi pedig leengedte a mélybe. Az inda kicsit rövid volt, ezért Lumi hasalt tovább, és a karját is utánanyújtotta. A kisegér belekapaszkodott, és lassan, óvatosan feljött a fényre.

Odafent leült a mohára, és sokáig csak lélegzett. A bundája csupa nedves kőpor volt, a bajsza remegett.

„Diót kerestem”, mondta végül. „Aztán megcsúsztam. Kiabáltam, de mindenki elszaladt.”

„Mi is majdnem elszaladtunk”, mondta a róka.

„De nem szaladtunk el”, mondta Lumi.

Hárman visszatették a kút fedelét, és nehéz köveket raktak a sarkára, hogy más ne essen bele. A kisegér a lámpás mellé ült, és megköszönte, hogy nem hagyták odalent.

„Neked is köszönöm”, fordult Lumi a rókához. „Egyedül nem bírtam volna felhúzni.”

„Én meg azt köszönöm, hogy nem hagytad, hogy hazameneküljek”, felelte a róka.

Aztán hazakísérték a kisegeret a mogyoróbokrok tövébe, és még diót is szedtek neki egy marékkal. Visszafelé már semmi sem huhogott az erdőben. Csak az avar zörgött a lábuk alatt, és a lámpás himbálózott Lumi kezében.