Október utolsó estéjén a Család Otthona körül minden ablak világított. A tornácon sütőtök finom illata érződött, a kerítés mellett pedig sorban álltak a mécsesek. Jelmezes este volt, és mindenki másnak öltözött.

Lumi a kapuban álldogált, és nézte a sok jelmezt. Egy kerek zöld alak fekete bajusszal éppen tányért vitt befelé. Valaki hosszú fülekkel szaladt el mellette.

A lépcső mellett, a korlát tövében üldögélt egy fehér gombolyag.

Fehér vászoncsíkok tekeredtek rá tetőtől talpig. Csak egy pici rés maradt a szemének.

„Te ki vagy?”, kérdezte Lumi.

„Múmia vagyok”, felelte a fehér gombolyag. „Egész délután tekertem magamra a csíkokat.”

„És miért ülsz itt egyedül?”

A gombolyag nem szólt egy ideig. Aztán csak ennyit mondott: „Nem találom a családomat. Ők is jelmezben vannak. És engem sem ismer fel senki.”

Lumi leguggolt mellé a lépcsőre.

A csíkok között kilátszott a kicsi cipőjének orra. Sáros volt, mintha egész este a kertet járta volna.

„Az előbb elmentem az egyik mellett”, folytatta a kicsi. „Egészen közel. Rám nézett, és továbbment.”

„Vegyük le a csíkokat”, javasolta Lumi. „Akkor rögtön meglátnak.”

A kis múmia megrázta a fejét, amennyire a csíkoktól tudta. „Nem. Ezen dolgoztam egész délután.”

Lumi elhallgatott. Igaza volt, és Lumi ezt érezte is.

Sokáig üldögéltek a lépcső tövében. A kerítés mellett a mécsesek lángja meg-megrezdült a szélben. Odabentről nevetés hallatszott.

„Hogy hívnak?”, kérdezte Lumi.

„Ha kimondom, akkor sem tudják, melyik gombolyag vagyok”, felelte a kicsi. „Ma este három ilyen fehér is szaladgál a kertben.”

Aztán Luminak eszébe jutott valami.

„Van olyan, amit csak ti szoktatok? Csak ti, otthon?”

A kis múmia gondolkodott. „Vacsora előtt mindig elénekelünk egy sort. Csak egyetlen sort, és mindig ugyanazt.”

„Énekeld el.”

„Itt? Mindenki előtt?”

„Én is itt vagyok”, felelte Lumi.

A kicsi egy darabig a cipője orrát nézte. Aztán vett egy nagy levegőt.

A kis múmia előbb nagyon halkan kezdte. A vászoncsíkok alól tompán jött a hang. Aztán hangosabban énekelte.

A tornácon egy magas jelmez megfordult. Aztán egy kicsi. Aztán még kettő. És mind a négyen elindultak a lépcső felé.

„Köszönöm, hogy megvártál velem”, mondta a kis múmia.

„Én azt köszönöm, hogy elénekelted”, felelte Lumi. „Én levettem volna a csíkokat, és az nem lett volna jó.”

A kis múmia családja körbevette. Senki nem bontotta ki a jelmezt. Csak megfogták a kezét.

Lumi felállt, és leporolta a térdéről a port. A lépcső tövében talált egy leszakadt fehér vászoncsíkot, és a tarisznyájába tette.

Odabentről megint kiszűrődött az ének. Ezúttal öt hang énekelte.