Az Idő Fája egy nagyon öreg tölgy a domb tetején, és az ágairól apró homokórák lógnak. Az öreg tölgy beszélni is tud, csak nagyon keveset szól. Október végén Lumi felakasztott egy töklámpást az egyik alsó ágra, hogy legyen fénye annak, aki este arra jár.

Amikor a mécses meggyulladt a tök belsejében, Lumi észrevett valamit a lámpás előtt. Egy pók dolgozott ott, két homokóra között. Vékony szálakat húzott, egyiket a másik után.

„Mit csinálsz?”, kérdezte Lumi.

„Hálót szövök”, felelte a pók. „Ide, a fény elé. Ha kész lesz, átvilágít rajta a lámpás.”

Lumi leült a fűbe. „És mikor lesz kész?”

„Amikor kész lesz.”

Lumi ezt a választ nem értette. Odalent a kertekben már égtek a mécsesek, és valahol messze csattant egy kapu.

Lumi várt. A homokórákban halkan pergett a homok. A pók húzott egy szálat, aztán megállt, aztán húzott még egyet.

Lumi megmozdult. Aztán megint. Aztán felállt.

„Nem szeretnéd gyorsabban?”, kérdezte.

„De”, felelte a pók. „Csak nem megy gyorsabban.”

„Segítek”, mondta Lumi, és két ujjal megfogta az egyik szálat, hogy kifeszítse.

A szál elpattant. A háló fele leszakadt, és ott lógott ernyedten a lámpás fényében.

Lumi ijedten kapta el a kezét. „Jaj. Bocsáss meg.”

A pók nem szólt semmit. Csak visszamászott a felső homokórához, és elkezdte elölről.

Ekkor megszólalt fölöttük az öreg tölgy. Lassan beszélt, ahogy szokott.

„A homok sem siet.”

Ennyit mondott, aztán megint elhallgatott.

Lumi visszaült a fűbe. Ezúttal nem nyúlt semmihez. Csak nézte, ahogy a pók dolgozik.

A hold feljebb kúszott az égen. Az avar zörgött a domb oldalában. Lumi lába elzsibbadt, de ült tovább, és számolta a szálakat, amíg el nem tévedt a számolásban.

A pók közben leért az alsó homokóráig. Onnan indult vissza felfelé, és a szálak lassan összeértek a közepén.

Aztán a pók megállt, és lement a háló szélére.

A töklámpás fénye átsütött a szálakon. Minden egyes szál külön világított, és az egész háló olyan lett, mint egy aprócska aranyszínű kerék.

„Hűha”, mondta Lumi halkan.

Közelebb lépett, de most nem nyúlt hozzá. Csak a tenyerét tartotta a fény alá, és nézte, ahogy a háló mintája rávetül.

„Köszönöm, hogy megvártad”, mondta a pók.

„Én azt köszönöm, hogy újrakezdted”, felelte Lumi. „Pedig én szakítottam el.”

„Én meg azt köszönöm mindkettőtöknek, hogy nem siettettétek egymást”, szólt le az öreg tölgy.

Lumi felállt, és leporolta a térdéről a fűszálakat. A fa tövében talált egy makkot, és a tarisznyájába tette.

Hazafelé menet még egyszer visszanézett. A domb tetején egy pici arany kerék ragyogott a sötétben.