Október utolsó estéjén a Nagylelkűség Dombja fölött még sárga volt az ég alja. A dombtetőn két pajtás várta Lumit: a lila, aki tojás alakú és csendes, meg a zöld, aki mindig előrébb szalad. Testvérek, és mindenüket megosztják egymással.

„Ma este csokit vagy csalunk”, mondta a zöld pajtás. „Bekopogunk, és ki kell mondani a szavakat. Utána kapsz valamit.”

Lumi még sosem csinált ilyet. Szorongatta a tarisznyája fülét, és a torka egy kicsit összeszorult.

„És ha nem nyitnak ajtót?”, kérdezte.

„Akkor megyünk a következőhöz”, felelte a lila pajtás.

Az első háznál egy nagy sütőtök üldögélt a lépcsőn, benne apró mécses. A kapu fölött fonott kukoricakoszorú lógott. Lumi hármójuk közül utolsóként mondta ki a szavakat, és nagyon halkan.

Kapott egy szem mézes diót.

„Ugye nem volt olyan nehéz?”, kérdezte a zöld pajtás. Lumi nem felelt, csak elmosolyodott a sötétben.

A másodiknál már hangosabban mondta. A harmadiknál nevetve. A kertekben sorban gyulladtak ki a mécsesek, és az avar zörgött a lábuk alatt.

Mire a domb aljára értek, a tarisznyája majdnem megtelt.

A legalsó kerítés tövében üldögélt valaki. Egy egészen kicsi, barna gombóc, akkora, mint egy vadgesztenye. Előtte a földön egy üres kosárka.

„Te miért nem kopogsz be?”, kérdezte Lumi.

A kicsi lehajtotta a fejét. „El akartam mondani a szavakat, de az ajtó előtt elakadt a hangom. Aztán már be is csukták.”

Lumi azt hitte, tudja, mit kell csinálni. Megfogta a kicsi kezét, odament a legközelebbi kapuhoz, és bekopogott helyette.

Csakhogy a kicsi elbújt Lumi háta mögé. Az ajtó kinyílt, Lumi hátrafordult, hogy előrehívja, de a kicsi még jobban elbújt. Mire visszanézett, az ajtó becsukódott. A kosárka üres maradt.

Lumi leült a kicsi mellé a kapu hideg kőlépcsőjére. Egy ideig nem szólt semmit.

A kicsi a kosárka fülét babrálta. Odafent már sötétkék volt az ég, és a kémény fölött megjelent az első csillag.

Aztán benyúlt a tarisznyájába, és kivette a mézes diót. Beletette a kosárkába. Utána a szárított almakarikát is.

A zöld pajtás odalépett, és beletette a sajátját. A lila is.

A kosárka lassan megtelt. A kicsi barna gombóc előbb a kosárba nézett, aztán fel, hármójukra.

„Nem is mondtam ki a szavakat”, suttogta.

„Nem baj”, felelte Lumi. „Én is majdnem elfelejtettem az elsőnél.”

„Köszönöm”, mondta a kicsi.

„Én azt köszönöm, hogy megvártál minket”, felelte Lumi. Aztán a két pajtás felé fordult. „És nektek is köszönöm. Ti kezdtétek.”

„Mi meg azt köszönjük, hogy megálltál”, mondta a zöld pajtás halkan. A lila csak bólogatott mellette.

Hazafelé a domb tetején megálltak egy pillanatra. Lumi felvett a földről egy lehullott almalevelet, és a tarisznyájába tette.

Lent a kertekben sokáig égtek még a tökökbe rakott mécsesek.