Halloween estéjén árnyjátékot tartottak a nagymama tornácán. A nagymama meggyújtotta a lámpást, és letette a földre, szemben a ház fehér falával. Aki a lámpás és a fal közé állt, annak az árnyéka megjelent a falon.

A fal elé odatolták a padot, és letakarták egy pokróccal, hogy mögé lehessen bújni. A pad árnyéka a fal alján sötét dombnak látszott.

Eljöttek Lumi barátai is, a sün, a bagoly és a nyuszi. A nagymama elmondta, miről szól a mese.

„Látjátok a sötét dombot? Mögötte szörnyek alszanak egész évben. Csak halloween éjszakáján ébrednek fel, amikor a domb mögül feljön a telihold. Akkor előbújnak, és táncolnak a fényében. Telihold nélkül nincs tánc. A holdkeltétől lesz izgalmas a mese.”

Aztán papírból kivágott egy kicsi, kerek holdat, és pálcára ragasztotta.

Mindenki szörny akart lenni, Lumi is. Csak azt nem tudta, mitől lesz ijesztő, hiszen nem volt se tüskéje, se szárnya, se hosszú füle.

Előbb megnézték, kinek milyen az árnyéka. A bagoly kitárta a szárnyát, és a falon kinyílt két nagy, sötét szárny.

„Hú, de ijesztő!”, kiáltott fel a nagymama.

A nyuszi ijedtében lebukott a pad mögé, csak a két hosszú füle maradt kint. A falon a füle árnyéka két nagy szarvnak látszott.

„Hú, de ijesztő!”

„De hát én elbújtam!”, szólt ki a nyuszi, és ezen a sün nevetett a legjobban.

Aztán a sün felmeresztette a tüskéit, és hátrált egy lépést, a lámpás felé. Az árnyéka nőni kezdett. Még egyet lépett, és a tüskés árnyék már a tetőig ért.

„Hú, de ijesztő!”

„Hogy csináltad?”, kérdezte Lumi.

„Hátrébb léptem”, felelte a sün. „Minél közelebb vagyok a lámpáshoz, annál nagyobb az árnyékom.”

Végül Lumi következett. Felállt a pad mögött, és a falon megjelent egy kerek folt. Lumi a legijesztőbb arcát vágta, de az arca nem látszott az árnyékon. Felemelte a két karját, és a folt két oldalán kinőtt két vékony pálcika.

Lumi nagyot morgott.

„Hú, de…”, kezdte a nagymama.

„Kerek”, fejezte be Lumi halkan, és lebújt a pad mögé. „Az enyém csak egy unalmas, kerek folt. Nagymama, ideadnád a holdat, kérlek? Akkor inkább azt tartom.”

Elkezdődött az előadás. Mindenki a pad mögé bújt.

„Egyszer egy holdas éjszakán…”, kezdte a nagymama, és várt.

Lumi feltartotta a pálcát. A falon megjelent a papírhold árnyéka, de csak akkora volt, mint egy alma.

„Ilyen kicsi holdtól a szörnyek fel sem ébrednek”, súgta a nyuszi.

Luminak eszébe jutott, mit mondott a sün. Kibújt a pad mögül, maga elé tartotta a holdat, és lassan hátrálni kezdett a lámpás felé. Egy lépés. Még egy.

A tornácon csend lett.

A domb mögül valami kerek emelkedett fel. Egyre nagyobb lett. Nagyobb, mint a bagoly árnyéka. Nagyobb, mint a süné. Ott volt a falon a telihold.

„Hú, de szép!”, suttogta a nagymama.

A sün kikukucskált a pad mögül. Előbb a falra nézett, aztán hátra, Lumira.

„Lumi! Hiszen ez a te árnyékod!”

Lumi lenézett a papírholdra a kezében. Arra nem is esett fény, mert ő maga takarta el a lámpás elől.

„Ó!”, mondta Lumi, és letette a papírholdat a padra.

„Egyszer egy holdas éjszakán”, kezdte újra a nagymama. Lumi leguggolt a lámpás előtt, aztán lassan felállt, és a domb mögül feljött a telihold. Előbújt a tüskés szörny, a szárnyas szörny meg a nagy szarvú szörny, és táncolni kezdtek.

„Hú, de ijesztő!”

A mese végén Lumi lassan leguggolt, a hold lement a domb mögé, és a nagymama tapsolt.

A sün is holdat akart csinálni. Összegömbölyödött a lámpás előtt, és a falon megjelent egy kerek, tüskés árnyék.

„Ez nem hold, ez gesztenye!”, huhogta a bagoly. Ezen még a sün is nevetett, pedig ő volt a gesztenye.

Előadás után a többiek a lépcsőn ültek, és sült tököt ettek. Lumi még egyszer odaállt a lámpás elé, és nézte a nagy, kerek árnyékát.

„Látod?”, mondta a nagymama. „Azt hitted, hogy a kerek árnyékod unalmas. Pedig belőle lett a mese legizgalmasabb része.”

Lumi elmosolyodott, és integetni kezdett. A falon vele integetett a telihold is.