Azon az őszi reggelen olyan sűrű köd ereszkedett a rétre, mintha valaki gyapjútakarót terített volna rá. A kerítés léceit is csak közelről lehetett látni.

Lumi a tornácon álldogált, és a zöld vászoncipője orrát nézegette. Az Idő Fájához készült, a hatalmas öreg tölgyhöz, amelynek az ágairól apró homokórák lógtak.

Elindult hát, de a köd három lépésnél tovább semmit nem mutatott. Sietett, mert szeretett volna már odaérni.

A második kanyarnál egy kökénybokorba botlott, és a hideg ágak végigsimították az arcát. Megállt. Az ösvény eltűnt a talpa alól.

Akkor halk szuszogást hallott. Egy kidőlt fatörzs tövében egy kis sün gubbasztott, orrát a mohába fúrva.

Mellette felborult kosárka hevert, és piros csipkebogyók gurultak szét az avarban.

„Te miért ülsz itt?”, kérdezte Lumi.

„Mert nem látom az utat”, felelte a sün halkan. „Ha elindulok, még jobban eltévedek.”

„És hova mennél?”

„Az öreg nyúlhoz, az erdőszélre. Hetek óta köhög reggelente, és csak a csipkebogyó teája csendesíti le.”

„A bogyót vittem neki. Aztán az egészet elgurítottam.”

Lumi leguggolt, és egyenként visszaszedegette a bogyókat a kosárkába. Hidegek voltak és harmatosak.

A ködből ekkor előbukkant a tölgyfa törzse, sötéten és nyugodtan.

Az Idő Fája lassan megszólalt. „A köd nem vitte el az ösvényt”, mondta. „Csak a messzeséget.”

Lumi lenézett a lába elé. A szeme csakugyan nem látta az ösvényt, a talpa viszont érezte. Ott a föld keményebb volt, letaposott és sima, kétoldalt pedig puhán zizegett az avar.

„Érzem”, suttogta. „A talpammal érzem.”

„Gyere”, mondta a sünnek. „Nem kell messzire látnunk. Elég, ha a következő lépést kitapogatjuk.”

Lassan mendegéltek, egyik lépést a másik után. Egy darabig egyikük sem szólt, csak a víz csöpögött a tölgyfa leveleiről.

Az ösvény hamarosan kettéágazott, és a kemény föld mind a két irányba elvezetett.

„Most merre?”, kérdezte Lumi.

A sün akkor emelte fel először a fejét. Kétszer megszimatolta a ködöt, óvatosan.

„Erre”, mondta. „Erre érzem a szedret. A nyúl háza mögött nő.”

És elindult elöl.

Az öreg nyúl az ajtajában várta őket, kendővel a nyaka körül. „Na végre”, mondta rekedten. „Már azt hittem, a ködben ti is elvesztetek.”

Még délelőtt gőzölgött előtte a csipkebogyó teája, és estig egyszer sem köhögött. Megköszönte a sünnek a bogyót, Luminak meg azt, hogy egyesével visszaszedte a kosárba.

„Köszönöm, hogy elöl mentél”, mondta Lumi a sünnek.

„Én meg azt, hogy megvártál”, felelte a sün, és megrázta a tüskéit.

Aztán visszafordult a ködbe. „Megnézem a szomszéd pockot. Reggel óta nem mer kimozdulni.”

És hazakísérte a patakhídon.

Délre felszállt a köd, és az Idő Fája alatt megcsillant a harmat. Lumi a tarisznyájába tett egy piros csipkebogyót.

Ködben nem az talál utat, aki messzire néz, hanem aki kitapogatja a következő lépést.