A tornác gerendája alatt egy kis denevér lakott. Egész nap fejjel lefelé aludt ott, csíkos pizsamában. Amikor a nap lement, és Lumi leült vacsorázni, a denevér épp felébredt. Neki ilyenkor volt reggel.

Kinyújtóztatta a szárnyát, és cincogva kirepült a sötét kertbe. Soha semminek nem ment neki.

Halloween estéjén mulatság volt a rét szélén, a nagy tölgyfa alatt. Lumi kézbe vette a töklámpását, és felnézett a gerendára.

„Jössz te is a mulatságra?”

„Jövök”, mondta a denevér ásítva, és már repült is Lumi után, pizsamában.

A rét szélén elhaladtak a madárijesztő mellett. Ott állt a fűben, kitárt karral, a fején egy régi kalappal.

A tölgyfánál már ott volt a kisegér, a sün és a nyuszi, mind jelmezben. A kisegér tökmagnak öltözött, a sün gesztenyének, ami neki nem is volt nehéz, a nyuszi pedig csontváznak, fehér csíkos ruhában.

„Milyen jó jelmez!”, kiáltott fel a sün, amikor meglátta a denevért. „Minek öltöztél?”

„Semminek”, felelte a denevér. „Ez a pizsamám. Most keltem fel.”

Mindenki nevetett, a denevér is.

Mulatság közben a denevér folyton cincogott. Cin-cin a lámpások között, cin-cin a tölgyfa ágai alatt, cin-cin a nyuszi hosszú füle mellett. A nyuszi minden cincogásra összerezzent.

„Kérlek, ne cincogj!”, mondta a sün. „A nyuszi megijed tőle.”

A denevér elhallgatott. Aztán fent, a sötétben nekirepült a tölgyfa egyik ágának, és belepottyant a pogácsás tálba.

Lumi kisegítette a tálból. „Hogyhogy nekimentél az ágnak?”

„Fent sötét van”, felelte a denevér. „Ha cincogok, a hangom visszapattan az ágakról, a fákról, mindenről, és abból tudom, mi merre van. Ha nem cincoghatok, semmit sem találok.”

„Akkor csukott szemmel is tudnál repülni?”, kérdezte Lumi.

A denevér becsukta a szemét, és halkan cincogni kezdett. Cin-cin. Csukott szemmel körberepülte az összes lámpást, és egyiknek sem ment neki.

Lumi is becsukta a szemét. „Cin-cin!”, mondta, tett három lépést, és nekiment a nyuszinak.

Ezen már a nyuszi is kuncogott, és a denevér is.

„Ez neked nem fog menni, de nem baj”, mondta kedvesen a denevér. „Én a fülemmel látok, te pedig a szemeddel.”

Utána tökös pogácsát ettek, és lámpással a kezükben körbetáncolták a tölgyfát.

Mire hazaindultak, leszállt a köd. Olyan sűrű volt, hogy a lámpások fénye is alig látszott benne. Aztán a gyertyák leégtek, és a lámpások sorra kialudtak.

Már csak Lumi töklámpása pislákolt. A fényénél egy nagy, sötét alak bukkant elő a ködből. Kitárt karral állt előttük. Nem mozdult.

Senki nem mert megszólalni.

A denevér cincogott egyet. Cin-cin. „Ne féljetek, az csak a madárijesztő!”

Mindenki megkönnyebbült, és nagyot sóhajtott.

Aztán Lumi lámpása is kialudt. Sötét lett.

Senki nem látta az ösvényt. Senki nem látta a fahidat. A nyuszi aggódni kezdett. Szorosan Lumi mellé húzódott, és azt kérdezte: „Hogyan találunk haza, ha semmit sem látunk?”

„Kérlek, cincogj!”, mondta Lumi a denevérnek. „Te a sötétben is látod az utat, mi viszont nem.”

A denevér előrerepült.

„Cin-cin, erre!”

„Cin-cin, jövünk!”, felelték a többiek, és egymásba kapaszkodtak.

Ahol kanyarodott az ösvény, a denevér kétszer cincogott, és mindenki befordult utána. A fahídon egyenként mentek át, mindig a hangja után.

„Cin-cin, erre!”, cincogta a denevér.

„Cin-cin, jövünk!”, felelték a többiek.

A nyuszi végig a denevér hangját figyelte, és most egyszer sem rezzent össze.

A denevér mindenkit hazavezetett. A nyuszi a répaágyás mögötti üregénél még visszafordult.

„Eddig féltem a cincogásodtól”, mondta a denevérnek. „Ma este mégis az vezetett haza minket. Ezentúl mindig te mész elöl. És cincoghatsz, amennyit csak akarsz.”

Másnap reggel, amikor Lumi kilépett a tornácra, a denevér épp lefeküdni készült a gerenda alatt, fejjel lefelé, csíkos pizsamában. Neki ilyenkor volt este.

„Jó éjszakát!”, suttogta Lumi.

„Jó reggelt!”, suttogta vissza a denevér.