Aznap este a Kedvesség Erdejében minden kapufélfán tök-lámpás pislákolt, és az avar úgy zörgött a léptek alatt, ahogy csak késő ősszel szokott. Lumi a magáét két kézzel vitte, mert a gyertya lángja minden fuvallatra meglibbent.

A mókusok kifordított levélkalapot viseltek, a sünök hátán pedig makkok gyűltek jelmez gyanánt.

Az ösvény közepén egy fekete macska üldögélt.

A mókus nagy ívben kikerülte. Az egér átfutott a túloldalra, és onnan sustorgott vissza: „Fekete macska! Aki elé befut, annak aznap semmi nem sikerül.”

Lumi is kilépett a fűbe. Három lépést tett így. Aztán megállt.

Mert a macska nem mozdult. Csak ült, és a bajsza remegett.

Lumi arca melegebb lett, mert eszébe jutott, hogy ő is kikerülte. Visszament, letette a lámpást az avarba, és leguggolt mellé.

„Te most miért ülsz itt egyedül?”, kérdezte.

„Mert nem találom a házunkat”, felelte a macska halkan. „Egy lepke után indultam el, és mire körülnéztem, minden fa egyformának látszott. Az avar meg betakarta az ösvényt, amin jöttem.”

„Már sokan elmentek mellettem”, tette hozzá. „Mindenki átment a fű közé.”

Odaszaladt a róka is, aki mindig segíteni akart, és mindig egy kicsit gyorsabban, mint kellett volna. „Majd én kikiabálom, hol laksz!”, mondta.

Úgy elkiáltotta magát, hogy a lámpásokban meglibbent a láng. Az erdő visszhangozta a hangját, a macska pedig még kisebbre húzta össze magát.

„Talán most nem kiabálni kell”, mondta Lumi. „Talán hallgatni.”

„A kapunkon van egy pici csengő”, szólalt meg a macska. „Ha fúj a szél, csilingel.”

Leültek hárman az avarba, és hallgatóztak. Sokáig nem történt semmi. A levelek zörögtek. Valahol messze egy bagoly köszönt kétszer. A lámpás lángja lassan felegyenesedett, aztán megint meghajolt.

Aztán a szél megfordult. És a fák közül, egészen halkan, csilingelés érkezett.

„Ez az!”, kiáltott fel a macska, és felállt.

Elindultak a hang után, lassan, hogy a legkisebb lábak is bírják. Az erdő szélén görbe deszkás kerítés állt, a kapuján egy rézcsengő, akkora, mint egy mogyoró. Mögötte ablak, amelyből meleg, sárga fény szűrődött a kertbe.

Az ablak kinyílt. Odabent valaki felkiáltott örömében, aztán két apró tök-lámpás került a kerítés tetejére: egy Luminak, egy a rókának.

„Köszönöm, hogy visszajöttél értem”, mondta a macska Luminak.

„És neked köszönöm, hogy velünk hallgatóztál”, fordult a rókához.

A róka a fülét vakarta. „Ezt megjegyzem”, mondta.

Hazafelé Lumi felvett az ösvényről egy meggyszínű juharlevelet, és a tarisznyájába csúsztatta. A lámpása most már kettő volt, és kétszer olyan sárga fényt vetett az avarra.