Lumi kalandjai: a Kincsesbánya

Volt egyszer egy hegy, amelynek az oldalában sötét bejárat tátongott. A falusiak azt suttogták, hogy odabent egy nagy sárkány lakik, és temérdek kincs hever körülötte.

Lumi egy nyári délutánon éppen arra kószált. Megállt a bejárat előtt, és bekukucskált. Odabentről hűvös levegő szállt ki, és halkan zúgott valami, mint egy nagyon mély lélegzet.

A járat lefelé vezetett. Lumi óvatosan lépkedett, a tenyere a hideg kőfalhoz ért. Egyre több apró csillanás gyúlt ki a sötétben.

A járat végén hatalmas terem nyílt. Aranyérmék, kelyhek és láncok álltak benne dombokban, majdnem a mennyezetig.

A dombok tetején egy öreg sárkány feküdt összegömbölyödve. A pikkelyei rézszínűek voltak, a szeme csukva, a füstje halkan szivárgott az orrlyukából.

„Ki jár itt?”, dörmögte a sárkány, és kinyitotta az egyik szemét.

„Én”, felelte Lumi. „Csak megnéztem.”

„Ez mind az enyém”, mondta a sárkány. „Kétszáz éve őrzöm. Egyetlen érme sem hiányzik.”

„És mit vettél belőle?”, kérdezte Lumi.

A sárkány hallgatott. Sokáig nem szólt egyikük sem. A teremben olyan hideg volt, hogy Lumi orra hegye elzsibbadt.

„Semmit”, mondta végül a sárkány. „Nem tudok költeni belőle. Akkor kevesebb lenne.”

Lumi leült egy aranyhalom szélére, és kibontotta a tarisznyáját. Volt benne egy karéj kenyér meg egy alma. Kettétörte a kenyeret, és az egyik felét odanyújtotta.

„Ez meg mi?”, kérdezte a sárkány gyanakodva.

A sárkány sokáig nézte a kenyeret. Aztán óvatosan elvette, és bekapta. Rágás közben megrezdült a farka hegye, mintha maga is meglepődött volna.

„Kétszáz éve nem ettem semmit, aminek íze volt”, mondta halkan.

Sokáig üldögéltek még. A füst egyre vékonyabban szállt a sárkány orrlyukából.

Aztán a sárkány feltápászkodott, és a farkával odahúzott egy öreg vászonzsákot. Belelapátolt egy jókora adag aranyat, és Lumi elé tolta.

„Ez a tiéd”, mondta. „Kétszáz éve most adok belőle először valakinek.”

Lumi megköszönte, és felhúzta a zsák száját. Aztán megállt a bejáratnál, és visszanézett.

„Odalent a faluban a molnárnak beszakadt a teteje”, mondta. „A takácsnak meg elfogyott a fonala.”

A sárkány pislogott. Ezen még sosem gondolkodott.

Másnap reggel a bánya bejárata nyitva állt. A sárkány kiült elé a napfényre, és aki jött, annak adott. A molnárnak tetőre valót, a takácsnak fonálra valót, a legkisebbeknek egy-egy fényes érmét a tenyerükbe.

Estére kevesebb arany maradt a teremben. A sárkány pedig először aludt el mosolyogva.

Attól, hogy valamiből kevesebb lesz, még nem lettünk szegényebbek, mert amit odaadunk, az másnál örömmé változik.