Aznap reggel deres volt a fű a tanya mögött, és Lumi jó korán elindult az erdei ösvényen, ahol a hársfa levelei már mind sárgára váltottak. A levegő hűvös volt és tiszta. Minden lépésnél zizzent valami a talpa alatt.

Az ősz letette a lombját az útra. Olyan csend ült az ösvényen, hogy hallani lehetett, ahogy egy-egy levél koppan a földön.

Az ösvény végén egy öreg róka üldögélt a földvára szájánál. Az orra hideg volt, a bajsza deres. Csendben morgolódott magában.

„Jó reggelt”, köszönt Lumi.

„Semmi jó nincs benne”, felelte a róka. „A szél éjjel lehordta a lombot a bejáratom fölül. Az ősz csak elvesz. Minden évben elvesz valamit tőlem.”

Lumi nem vitatkozott vele. Lehajolt, és két tenyerével felmarkolt egy nagy csomó száraz hárslevelet. Odavitte a földvár szájához, és szépen leterítette a hideg földre.

„Ezt a hársfa tette le”, mondta halkan. „Nem veszett el. Csak lekerült ide.”

Aztán a kökénybokorhoz ment. A bogyók deresen, kéken csüngtek az ágak végén. Lumi felcsippentett egy marékkal, és a róka elé rakta egy lapos kőre.

A róka sokáig nézte a leveleket meg a kék bogyókat. Aztán megrezdült a füle, és lassan felállt.

„A teknősnek nedves lett az ágya a patakparton”, mondta. Fogott egy nagy ölnyi avart, és lecipelte a vízhez. A teknős alá teregette, ahol addig hideg volt a kő.

Onnan a tarlóra mendegélt, ahol két kis mezei egér álldogált üres tarisznyával. Nekik a kökénybogyóból adott, mindkettőnek egy-egy jó marékkal.

Mire a nap a domb fölé ért, a róka háromszor fordult az ösvényen. Az avar melegen állt a földvár száján, a teknős szárazon feküdt a patakparton, az egerek tarisznyája megtelt.

„Reggel azt hittem, elvesznek tőlem”, mondta a róka, és leült Lumi mellé. „Pedig csak letették elém.”

Lumi a domboldalon üldögélt, és nézte, ahogy az utolsó napsugár átvilágít a hársfa maradék levelein. A deres fű lassan felszáradt alattuk.

A hársfa a levelét adta, a kökény a bogyóját, a nap az utolsó melegét. Ami a földre hullik, attól még valakinek jó lesz.