A sziget közepén egy vulkán állt. A mélyén tűz lakott, a tetején nyílás tátongott, és azon szállt ki a füst.

A sziget lakói mégsem vulkánnak hívták. Ők csak annyit mondtak rá, hogy a haragos hegy, és messziről elkerülték.

Éjszakánként a vulkán morgott. Olyankor a poharak megkoccantak a polcokon, a tyúkok felébredtek, és a kutyák az ólba húzódtak.

Lumi egy hajnalon ért partot a szigeten. Mindjárt észrevette, hogy a falu kapuja a hegynek háttal állt.

„Miért nem néz senki a hegyre?”, kérdezte egy halásztól.

„Mert haragszik”, felelte az ember, és megigazította a hálóját. „Száz éve haragszik. Jobb, ha te sem nézel arra.”

Lumi felnézett a füstre. Aztán fogta a tarisznyáját, és elindult felfelé.

Az ösvény meredek volt, a kövek melegek. Minél feljebb ért, annál hangosabban dohogott a vulkán. Lumi lassított, de nem fordult vissza.

A tetőn ott tátongott a vulkán nyílása, nagy volt és füstölgő. Odabent vörösen izzott a tűz, és a levegő megremegett fölötte.

Lumi leült a perem mellé, és nem szólt semmit. Csak hallgatta a vulkánt.

A vulkán morgott egy sort. Aztán még egyet. Aztán elhallgatott.

„Te nem félsz?”, kérdezte egy mély hang a mélyből.

„Egy kicsit”, felelte Lumi. „De szeretném tudni, mi bánt.”

Lumi bólintott, és maradt. A hegy pedig beszélni kezdett.

Elmondta, milyen nehéz mindent bent tartani. Elmondta, hogy a füst csak azért jön, mert valahol ki kell jutnia. Elmondta, hogy régen madarak fészkeltek az oldalában, és azoknak sosem volt baja vele.

Sokáig beszélt. Lumi közben apró köveket rakosgatott maga elé, szép sorban, a legnagyobbtól a legkisebbig.

Amikor a hegy kifogyott a szavakból, valami különös történt. A füst megvékonyodott, olyan lett, mint egy cérnaszál, a morgás pedig elhalkult.

Este a faluban a poharak nem koccantak meg. A tyúkok végigaludták az éjszakát.

Reggel a halász kinyitotta a hátsó kaput is, azt, amelyik a hegyre néz. Sokáig álldogált ott, és nézte a vékony kis füstöt.

A harag nem attól lesz kisebb, ha elfutunk előle, hanem attól, ha leülünk mellé és végighallgatjuk.