Azon a kora őszi reggelen, amikor a Bátorság Hegysége fölött már hűvösen járt a szél, Lumi korán indult el hazulról. A zöld vászoncipője alatt halkan zörögtek az apró kavicsok.

Az ösvény szélén kökénybokrok kéklettek. Fent, a hegyoldal fölött, sasok köröztek magasan, szinte mozdulatlanul. Lumi szeretett errefelé járni, mert szerette nézni, ahogy a szél tartja őket.

A nagy szikla tövében egy fiatal sas álldogált. Összehúzta magát, és fel sem nézett, a tolla pedig borzasan állt a széltől.

Fent, a sziklapárkányon, ahol a fiatal sasok reggelente gyülekezni szoktak, már ott volt a többi. Onnan halk füttyök és szárnycsattogás szállt lefelé.

„Te miért nem mész fel?”, kérdezte Lumi halkan.

„Ma reggel megyek fel először”, felelte a fiatal sas. „Az édesanyám idáig repült velem, aztán visszafordult.”

„Ott fent mindenki ismeri egymást. Csak engem nem ismer ott senki.”

„Akkor menjünk fel együtt”, mondta Lumi, és nekivágott a sziklának.

Két lépést tett fölfelé, aztán megcsúszott a talpa alatt a kavics, és visszahuppant az ösvényre. A szikla meredek volt, Luminak pedig nem volt szárnya.

Leporolta a tenyerét, és felnézett a párkányra. Onnan nagyon messze volt.

Egy darabig egyikük sem szólt. A szél végigsöpört az ösvényen, és megzörgette a száraz füvet.

Aztán Lumi leült egy lapos kőre, pontosan a párkány alá.

„Nem tudok veled felmenni”, mondta. „De innen nem megyek el. Itt ülök ezen a kövön egész délelőtt.”

A fiatal sas sokáig nézte a lapos követ, meg a kicsi sárga foltot rajta. Aztán kiterjesztette a szárnyát, és nekivágott a szélnek.

Lumi felnézett utána, és visszafojtotta a lélegzetét.

A párkányon idegen arcok fordultak felé. Senki nem szólt hozzá. A fiatal sas leült a szélére, és lenézett a völgybe.

Lent, a szürke köveken, ott világított egy sárga folt. Fentről akkorka volt csak, mint egy kökényszem. De nem mozdult.

A fiatal sas megigazította a tollát. Aztán észrevette, hogy tőle jobbra egy nála is kisebb sas gubbaszt, és reszket a széltől. Az is először volt ott.

„Ide gyere”, mondta neki. „A nagy kő mögé nem fúj be a szél.”

Egy harmadiknak, aki nem mert elrugaszkodni a párkány széléről, megmutatta azt a lapos követ, ahonnan a legkönnyebb elindulni.

Délre megtelt a párkány füttyszóval. Lumi felállt, leporolta a tenyerét, és elindult lefelé az őszi hegyoldalon.

A fiatal sas füttyentett utána egyet, aztán elengedett egy tollat a szélnek. A toll lassan leereszkedett a zöld vászoncipő mellé, és Lumi a tarisznyájába tette.

Az első reggel attól lesz könnyebb, ha van egy pont, ahova lenézhetsz. Aztán egyszer csak te leszel ez a pont valakinek.