Ősz eleje volt, és a Bátorság Hegysége fölött már hűvösen járt a szél. Lumi korán indult el hazulról, és a zöld vászoncipője alatt halkan zörögtek az apró kavicsok.

Az ösvény szélén kökénybokrok kéklettek. Fent, a hegyoldal fölött, sasok köröztek magasan, szinte mozdulatlanul. Lumi szeretett errefelé járni, mert szerette nézni, ahogy a szél tartja őket.

A nagy szikla tövében egy fiatal sas álldogált. Összehúzta magát, és fel se nézett. A tolla borzasan állt a széltől.

Fent, a sziklapárkányon, ahol a fiatal sasok reggelente gyülekezni szoktak, már ott volt a többi. Onnan halk füttyök és szárnycsattogás szállt lefelé.

„Te miért nem mész fel?”, kérdezte Lumi halkan.

„Ma reggel megyek fel először”, felelte a fiatal sas. „Az édesanyám a kanyarig kísért, aztán visszafordult. Ott fent mindenki ismeri egymást. Csak engem nem ismer ott senki.”

„Akkor menjünk fel együtt”, mondta Lumi, és nekivágott a sziklának.

Két lépést tett fölfelé, aztán megcsúszott a kavics a talpa alatt, és visszahuppant az ösvényre. A szikla meredek volt, és Luminak nincsen szárnya.

Egy darabig egyikük sem szólt. A szél végigsöpört az ösvényen, és megzörgette a száraz füvet.

Aztán Lumi leült egy lapos kőre, pontosan a párkány alatt, és felnézett.

„Nem tudok veled felmenni”, mondta. „De innen nem megyek el. Itt ülök ezen a lapos kövön, amíg fel nem érsz.”

A fiatal sas sokáig nézte a lapos követ, meg a kicsi sárga foltot rajta. Aztán kiterjesztette a szárnyát, és nekivágott a szélnek.

„Hűha!”, suttogta Lumi, és felnézett utána.

A párkányon idegen arcok fordultak felé. Senki nem szólt hozzá. A fiatal sas leült a szélére, és lenézett a völgybe.

Lent, a szürke köveken, ott világított egy sárga folt. Innen fentről akkora volt csak, mint egy kökényszem. De nem mozdult.

Akkor a fiatal sas észrevette, hogy tőle jobbra egy nála is kisebb sas gubbaszt, és reszket a széltől. Az is először volt ott.

Odalépett hozzá, és helyet szorított neki a nagy kő mögött, ahová nem fúj be a szél. Egy harmadiknak, aki nem mert elindulni a párkány széléről, megmutatta azt a lapos követ, ahonnan a legkönnyebb elrugaszkodni.

Délre megtelt a párkány füttyszóval. Lumi felállt, leporolta a cipőjét, és elindult lefelé az őszi hegyoldalon.

A fiatal sas füttyentett utána egyet, aztán elengedett egy tollat a szélnek. A toll lassan leereszkedett a zöld vászoncipő mellé, és Lumi a tarisznyájába tette.

Az első reggel mindenkinek nehéz egy idegen helyen. Könnyebb lesz attól, ha valaki lent vár, amíg felérünk, és ha aztán mi is ott maradunk valaki másnak.