Késő ősszel járt az idő, és Lumi a tarló szélén mendegélt hazafelé. Fejében egy csalimese járt, olyan mese, amelynek sosem lett vége. A nagyanyjától tanulta, és mindig ugyanott kezdte: volt egyszer egy kisliba, elindult a nádas felé. Lumi félhangosan mondogatta magának, ahogy a lába vitte.

Ilyenkor ősszel a lába alatt az őszi avar szokott susogni, a tarlón azonban már csak a szél járt. A levágott szárak között megrezdült valami. Egy kicsi, szürke liba üldögélt ott, összehúzott szárnnyal. Fölötte üres volt az ég.

„Elmentek nélküled?”, kérdezte Lumi halkan. „A legnagyobb gúnár azt mondta, túl lassú vagyok”, felelte a kisliba. „Aztán már nem néztek hátra.”

Lumi letérdelt mellé. Kinyitotta a tarisznyáját, elővette a kis üvegcsét, és a tenyerébe töltött egy kevés vizet. A kisliba óvatosan ivott belőle. Lumi nem kérdezett a szárnyáról. Leült a hideg földre, és belefogott a csalimesébe.

„Volt egyszer egy kisliba, elindult a nádas felé”, mondta. „Mondjam még?” „Mondjad”, felelte a kisliba. És Lumi újrakezdte. Tudta, milyen az, amikor valaki nem szól: egyszer egy egész rét hallgatott előtte, amíg meg nem várta.

Így ment ez, amíg a nap le nem ereszkedett a jegenyék mögé. Lumi tizenháromszor kezdte elölről, és tizenháromszor megvárta a választ. A kisliba egyszer csak megrázta magát, és óvatosan kinyújtotta a szárnyát.

„Utánuk mennék”, mondta halkan, „de nem én maradtam le egyedül.” Fölállt, végigment a nádas szélén, és sorra megszólította a többi lemaradót.

A vén récének, akinek elgémberedett a lába, mutatott egy alacsonyabb utat a víz fölött. A legkisebb libának, aki félt a sötéttől, a szárnya mellé állt. Egy fáradt bíbicnek, aki két napja nem evett, megmutatta, hol maradt szem a tarlón.

Estére girbegurba kis ék emelkedett a tarló fölé. Nem repült gyorsan, és minduntalan megpihent egy-egy tóparton. De ha valaki lemaradt belőle, megvárták, mert a csalimese is mindig ott kezdődik újra, ahol abbahagyták.