Azon az őszi reggelen, amikor a szőlőlevelek széle már megpirult, szüret napja virradt a Család Otthonára. A tornác fölé futó lugasról nehéz, kék fürtök lógtak.

A levegőnek finom, édes illata volt, és a kosarak sorban álldogáltak a lépcső mellett.

Mindenkinek megvolt a maga dolga. Lumi édesapja a létra tetején állt, és óvatosan csippentette le a magasban lógó fürtöket.

Az édesanyja a kút mellett mosta a szőlőt, és a tiszta szemeket egy nagy fatálba rakta. Lumi a kosarakat hordta a lugastól a tornácig, és számolta, hányadiknál tart.

A legkisebb testvére a fűben kutatott, tarka sapkában. Ő a lehullott szemeket szedte össze, egyenként, egy kék bögrébe.

Amikor a bögre megtelt, kiöntötte a tornácon álló nagy tálba, és kezdte elölről. Lassan gyűlt. Sokáig kellett hajolni egyetlen szemért.

„Ez nem is igazi munka”, mondta halkan, amikor Lumi elment mellette. „Apa egy egész kosarat leszed, amíg én megtöltök egy bögrét.”

Lumi leguggolt mellé, és a fűbe tette a tenyerét. Ott is talált egy szemet.

„Hány van már benne?”, kérdezte.

„Harmincnégy”, felelte a kicsi.

Délután Lumi sietett. Tele volt a kosár, és a tornác lépcsőjén megbotlott. A szemek szétgurultak a fűben, mindenfelé.

„Ó!”, mondta Lumi ijedten. „Most mi lesz ezekkel?”

„Fölszedjük”, mondta a legkisebb. „Egyenként, ahogy én szoktam.”

És leguggolt, és szedni kezdte a szemeket a kék bögrébe. Lumi leült mellé a fűbe, és szedte ő is.

A délután lassan telt. A lugas fokozatosan kiürült, a kosarak megteltek, a kút mellett pedig elhallgatott a víz csobogása.

Estére a tál is színültig lett. Lumi édesanyja kipréselte belőle a levet, és egy kancsóba töltötte.

Vacsorára meleg fény ült a konyhára, az asztal közepén pedig ott állt a kancsó.

A legkisebb testvér felállt a székre, és sorra teletöltötte a poharakat. Jutott Lumi édesapjának, jutott az édesanyjának, jutott Luminak, és jutott magának is.

„Erre a szüretre”, mondta Lumi édesapja, és felemelte a poharát. „A létrára, a kútra, a kosárra és a bögrére.”

A kicsinek a tarka sapka alatt kipirult az arca.

Vacsora után kiálltak a tornácra. A lugas legfelső indáján még ott lógott egy fürt, magasan.

Lumi édesapja már nyúlt volna a hosszú botért.

„Hagyjuk ott”, mondta a legkisebb. „A madaraknak.”

Az édesapja letette a botot, és megsimogatta a tarka sapkát.

Másnap reggel két cinege lakmározott a fürtből, és a lugas alatt csend volt.

A kék bögre nélkül egyetlen pohár sem lett volna tele. A legkisebb munka is segítség: attól lesz teljes az egész, hogy mindenki hozzátesz valamit.