Lumi és a kettétört kagyló

Azon a reggelen olyan csendesen ébredt a Megbocsátás Tengere, mintha még ő is aludni szeretett volna. A víz halkan csobbant a lapos köveken. A parti fűszálak hegyén ott ült a harmat, és Lumi már korán kint járt a nedves homokon.

Egy kicsi fonott kosarat vitt a karján, és kagylókat gyűjtött bele. A tenger éjszaka sokat kisodort a partra. Kagylók, apró kavicsok és sima üvegdarabkák csillogtak a homokban.

A legszebbet a kosár aljára tette. Egy rózsaszín, csigavonalas kagyló volt, amelynek a pereme halványan fénylett. Ezt a barátjának szánta, aki a domb túloldalán lakott.

Ekkor egy kicsi szürke sirály ereszkedett le mellé. Kíváncsian billentette a fejét, aztán a csőrébe vette a rózsaszín kagylót, hogy jobban megnézze. A kagyló kicsúszott. Koppant egyet a köveken, és kettétört.

Lumi meg sem tudott szólalni. Csak nézte a két darabot a nedves homokon. Valami nehéz ült a mellkasába, mint egy hideg kavics.

„Miért nyúltál hozzá?”, kérdezte végül. A hangja halk volt, mégis reszketett.

A kicsi sirály lehajtotta a fejét, és nem felelt semmit.

Lumi felkapta a kosarat, és elindult a part mentén. Hátra sem nézett. A hullámok jöttek, mentek, jöttek, mentek, a hideg kavics pedig ott maradt a mellkasában.

Egy darabig csak ballagott. Aztán a víz egy régi kagylót sodort a lába elé. Csorba volt, a széle mégis simára csiszolódott az évek alatt.

Lumi lehajolt, és felvette. Sokáig nézegette a tenyerén. A törés helye már nem vágott. A tenger nem dobta vissza, nem rejtette el, csak addig mosta, amíg meg lehetett fogni.

Akkor hátranézett a válla fölött. A kicsi sirály még mindig ott álldogált, ahol hagyta. A csőrével óvatosan tologatta egymáshoz a két rózsaszín darabot, újra és újra.

A mellkasában megmozdult a kavics. Nem tűnt el, csak könnyebb lett.

Lumi visszasétált a parton. Leguggolt a kicsi sirály mellé, és felemelte a két darabot.

„Nem akartad”, mondta halkan.

A sirály felnézett rá. A szeme fényesen csillogott.

Lumi a nedves homokba fektette a két darabot, szorosan egymás mellé. A hullám odaért, körbemosta őket, és a homok csendben összesimult a törés fölött.

Aztán Lumi kivette a kosárból a második legszebb kagylót. Halványkék volt és bordázott. A sirály elé tette a homokba.

„Ez a tiéd”, mondta. „Gyűjtsünk együtt.”

Délutánig járták a partot. A sirály elöl szállt, és mindig megállt ott, ahol csillogott valami. Lumi utána ment, és felszedte.

Mire a nap az ég peremére ereszkedett, a kosár színültig telt. Legfelül a két rózsaszín darab feküdt, egymáshoz simulva, mintha sosem lettek volna külön.

Lumi mégis elvitte őket a barátjának, és elmesélte, honnan van a törés.

Van, ami eltörik, és mégsem vész el, ha akad valaki, aki velünk együtt hajol le a darabjaiért.