Azon az estén a nap már a préri széléhez ért, és az ég alja olyan színt vett fel, mint a parázs. Lumi a magas fűben mendegélt, és nagyon fáradt volt.

Messziről vékony füstcsík szállt fel az égnek. Lumi arra fordult.

A folyó kanyarulatában tábor állt. Bőrsátrak félkörben, kifeszített szárítóállványok, néhány ló a fűben, és középen a tűz.

Egy lány vette észre először. Fekete haja két fonatban lógott, a kezében fűzfavesszőt tartott.

„Eltévedtél?”, kérdezte.

„Nem tudom”, felelte Lumi. „Csak megyek.”

„Akkor gyere”, mondta a lány. „Most kezdődik.”

A tűz körül gyerekek üldögéltek, szorosan egymás mellett. A túloldalon egy öregember, a térdén dobbal. Éppen a csillagokról beszélt.

Arról, hogy melyik csillag kinek a nagyapja, és hogy a folyó azért kanyarog, mert nem szeret sietni.

Lumi leült a kör szélére. És akkor vette észre a kicsit.

Egy egészen apró gyerek álldogált a sátrak árnyékában, tőlük öt lépésre. Nem sírt. Csak állt, és nézte a tüzet.

„Ő miért nem ül be?”, kérdezte Lumi halkan.

„Mert délután leejtette a vizeskorsót”, felelte a lány. „Azóta nem jön.”

Lumi felállt. Odament hozzá, és nem mondta neki, hogy jöjjön. Csak felvett a földről egy darab száraz fát, és a felét a kicsi kezébe adta.

Együtt vitték oda. Lassan mentek, mert a kicsi rövideket lépett.

Az öregember abbahagyta a beszédet. Végignézett rajtuk, aztán a tűzre mutatott.

„Tedd rá”, mondta a kicsinek.

A kicsi rátette. A tűz megnyalta a száraz fát, aztán fellobbant, és a szikrák felszálltak a sötétedő égre.

A kör pedig arrébb húzódott. Csak egy tenyérnyit, de mindenki.

A kicsi beült a résbe, az öregember pedig folytatta ott, ahol abbahagyta.

Lumi hátradőlt a fűre. A dob halkan szólt, a szikrák fölfelé úsztak, és a csillagok egyre többen lettek az égen.

Amikor a kicsi elaludt az öregember könyökénél, senki nem szólt rá, hogy menjen a sátorba.

Lumi szeme is lassan lecsukódott.