Lassan leszállt az este, és a hold ezüstös fénye végigfolyt az erdő szélén. Lumi a tornác lépcsőjén üldögélt, és a levelek közt motoszkálást hallott. Egy kicsi sün álldogált ott, a tüskéin harmat csillogott. Az erdőnek is van altató meséje, csak az nem szavakból áll, és a kis sün sehogy sem talált bele.

„Nem jön az álom”, mondta panaszosan. „Pedig már háromszor lefeküdtem, és háromszor felkeltem.”

Lumi lelépett a lépcsőről, és odatartotta neki a tenyerét. Aztán elindultak a mohás ösvényen, egészen lassan, ahogy a kis sün rövid lába bírta.

„Miért ilyen lassan megyünk?”, kérdezte a kis sün, mert kétszer is előreszaladt, aztán vissza. „Mert az erdő is így fekszik le”, felelte Lumi, és tovább ballagott a moha puha szélén.

Az első kanyarban egy szarvasbogár húzódott a kéreg alá. Óvatosan összecsukta a szárnyát, majd még egyszer megigazította. Csak azután maradt nyugton.

Följebb egy cinke álldogált a fészek szélén. Bedugta a fejét a szárnya alá, aztán mégis kilesett a holdra. Sokáig nézte, mielőtt behunyta a szemét.

A tó tükrén még futott egy utolsó fodor. Lumi és a kis sün leültek a partra, és megvárták, amíg elsimul. Sokáig tartott. Lumi tudta, hogy a várakozásnak megvan a maga ideje: a kis gubó is sokáig pihent, mielőtt kinyílt, és a virág sem nyílt ki sietve.

„Mindenki vár”, suttogta a kis sün. „Én meg mindig felkeltem közben.”

Hazafelé nem szaladt. A vackuknál a legkisebb testvére még mindig fázott, ezért száraz levelet húzott fölé. A másiknak, aki félt a huhogástól, odafeküdt mellé. A harmadiknak, aki szomjas volt, megmutatta, hol csöpög a moha alól a víz.

Aztán maga is elnyúlt a levelek között. Az erdő ekkorra elcsendesedett, és a hold végigsimított a tüskéin.