Reggel óta esett.

Lumi az ablakhoz nyomta a homlokát, és nézte, ahogy a víz csíkokban fut le az üvegen.

Aznap a Hála Kertjébe indultak volna, ahol ősszel még nyitva van az utolsó néhány virág.

„Ma itthon maradunk”, mondta Lumi édesanyja, és a tornác mellé állította a nagy sárga gumicsizmáját.

„A kertkapuig kimehetsz, de csak az eresz alatt.”

Lumi a zöld vászoncipőjére nézett. Abban nem jó pocsolyába lépni.

Nagyot sóhajtott, és kiment az eresz alá.

Az eső egyenletesen kopogott a tető szélén.

A kertkapun túl kezdődött a Hála Kertje, de a kapu elé akkora pocsolya nőtt, hogy elfért volna benne az egész ég.

A kerítés fölött kilátszott néhány ázott, bólogató virág. Tovább Lumi nem mehetett.

A pocsolya szélén megmozdult valami.

Egy kicsi pillangó feküdt a vízen, barna és sárga szárnnyal, és nem bírta felemelni.

Minden újabb csepp lejjebb nyomta.

„Segítsek?”, kérdezte Lumi halkan.

„Reggel óta itt vagyok”, mondta a pillangó. „Az eső elől mindig elrepülök, de most nem sikerült.”

„Azóta nehéz a szárnyam. Csak egy száraz hely kellene, ahol megvárom a végét.”

Lumi ráfújt a szárnyra. A víz csak szétterült rajta.

Az ujjával próbálta megemelni, de a szárny olyan vékony volt, hogy rögtön abbahagyta.

Akkor felcsippentett egy nagy hárslevelet, és óvatosan a pillangó alá csúsztatta.

A pillangó ráállt.

Lumi a tornácig vitte, oldalára fektette az édesanyja gumicsizmáját, és a levelet betette a csizma mélyére.

Aztán sokáig nem történt semmi.

Az eső kopogott a csizma talpán, Lumi meg a tornác lépcsőjén üldögélt.

Számolta a cseppeket a küszöbön. Huszonnégyig jutott, aztán elvétette, és kezdte elölről.

Délután az eső ritkulni kezdett, majd elállt.

A pillangó megrezdült, kimászott a csizmából, és felszállt.

Egyszer megkerülte a tornácot, aztán megállt a pocsolya fölött.

„Gyere ide”, hívta. „Én sose maradtam még itt, amíg esik. Nézd, mi lett a kapu előtt.”

Lumi odament, és lenézett a vízbe.

A pocsolyában ott volt az egész Hála Kertje, fejjel lefelé: a kerítés, a virágok teteje és egy tenyérnyi tiszta ég.

A víz még remegett egy kicsit, és a kert vele együtt ringatózott.

„Köszönöm a csizmát”, mondta a pillangó.

„Én meg azt köszönöm, hogy megvártad velem az esőt”, felelte Lumi. „Így is láttam a kertet.”

Este az édesanyja felemelte a gumicsizmát, és belenézett.

„Ez meg mi?”, kérdezte, és kirázta belőle a hárslevelet.

„Szállás volt”, mondta Lumi. „A lakó már elköltözött.”

Az édesanyja nevetett, és a levelet odaadta neki.

Lumi a tarisznyájába tette, és lefeküdt.