Azon az őszi délutánon, amikor a Barátság Hídján hűvös szél járkált a deszkák fölött, Lumi a korlátnak dőlve nézte a vizet. Mellette a legjobb barátja üldögélt, egy kis kék vízcsepp, akivel minden délután itt találkoztak.

Nyáron tele volt a korlát fecskékkel. Akkor úgy csivitelt az egész híd, hogy alig lehetett beszélgetni, és Lumi az egész nyárból ezt szerette a legjobban.

Reggel óta vándormadarak húztak el fölöttük dél felé. Most csak egyetlen madár üldögélt a korláton.

A kis fecske dél óta meg sem moccant. Lumi közelebb ment, óvatosan, hogy meg ne ijessze.

„Te miért nem mentél el a többiekkel?”, kérdezte halkan.

„Vándormadár vagyok”, felelte a fecske. „Mennem kell.”

„Ha itt maradok, a tél elviszi előlem a bogarakat, és nem lesz mit ennem.”

„Akkor maradj nálunk!”, mondta Lumi gyorsan. „Adunk magot, és a kandalló mellett is elférsz.”

A fecske megrázta a fejét. „A szárnyam a meleget keresi. Nem tudok mást csinálni vele.”

Lumi leült a korlát tövébe. Egy darabig egyikük sem szólt. A víz csobogott a híd alatt, egy sárga levél pedig pörögve szállt a mélybe.

„Akkor mitől félsz?”, kérdezte végül Lumi.

„Fentről minden híd egyforma”, mondta a fecske. „Szürke csík a víz fölött.”

„A fészkem itt van, a harmadik gerenda alatt. Félek, hogy tavasszal elvétem, és soha nem találok haza.”

Lumi kikotorta a tarisznyáját. Volt benne egy morzsa, egy sima kavics és egy sárga fonál.

A fonalat nyáron kapta, és arra tartogatta, hogy tavasszal megjelölje vele a saját helyüket a korláton.

Most kivette, kettéhajtotta, és a két szálat szorosan összesodorta, hogy a tél ki ne kezdje.

A kis kék csepp a középső oszlophoz vezette, mert az állt a legmagasabban az egész hídon. Ő fogta a fonál két végét, Lumi meg megkötötte. Sárga volt, mint a nyár.

A fecske felröppent. Egyszer megkerülte a hidat, aztán visszaszállt a korlátra.

„Látom”, mondta. „Egy sárga pont a szürkében. Nincs még egy ilyen híd a világon.”

Aztán oldalra billentette a fejét. „Vigyáztok a fészkemre, amíg odavagyok?”

„Vigyázunk”, mondta Lumi. „Minden reggel megnézzük.”

A fecske megrázta magát, és egy pehely hullott a deszkára. Lumi felvette, és a tarisznyájába tette.

„Köszönöm a fonalat”, mondta a fecske. „És köszönöm, hogy fogtad a végét”, fordult a kis kék csepphez.

Aztán elrugaszkodott, és kiáltott egyet a nádas felé.

A nádasból két másik fecske rebbent fel. Ők ketten reggel óta arra vártak, hogy ez az egy végre elinduljon. Hárman mendegéltek tovább az égen, egymás mögött, dél felé.

Mire este lett, a híd egészen elcsendesedett. A sárga fonál ott lengett a középső oszlopon, az őszi szélben.

Másnap reggel Lumi kiment megnézni a fészket. Ott volt, a harmadik gerenda alatt, épen.

Aztán minden reggel kiment, egész télen.