A Kedvesség Erdejének szélén, egy alacsony ajtajú házikóban lakott egy kis süni. Nappal bátor volt, felmászott a kerítésre, és lecsúszott a földes domboldalon. Esténként viszont nem akarta, hogy elfújják a gyertyát.

„Éjjel más a szoba”, mondta Lumi­nak, amikor az meglátogatta. „Nappal itt van a szekrény. Éjjel nem tudom, mi van ott.”

Lumi leült mellé a szőnyegre. Nem mondta, hogy nincs ott semmi, mert azt a kis süni már sokszor hallotta, és attól még ugyanúgy félt.

Ehelyett annyit kérdezett: „Megnézzük együtt, amíg még ég a gyertya?”

Körbejárták a szobát. Lumi mindenhol megállt, és a kis süni megérintette, ami ott volt. A szekrény sarka hűvös volt és sima. A kabát a fogason puha. A sarokban a seprű nyele kicsit karcos.

Aztán Lumi kérte, hogy csukja be a szemét, és mondja el, mi hol van. A kis süni elmondta. Elsőre kettőt eltévesztett, másodszorra egyet sem.

Akkor fújták el a gyertyát. A kanóc még füstölt egy kicsit, és a füst szaga ott maradt a levegőben, ahogy máskor is. Ez ugyanolyan volt, mint minden este.

Sötét lett. A kis süni megmerevedett, és sokáig nem szólt semmit.

„A szekrény”, mondta végül. „Ott van, ahol volt. És a kabát is.”

Odakint felhő ment el a hold elől, és az ablakon át halvány fény esett a szőnyeg szélére. Nem lett világos, csak annyi látszott, hogy a szoba tényleg ugyanaz.

A kis süni attól az estétől kezdve maga fújta el a gyertyát. Előtte mindig körbenézett, és magában végigmondta, mi hol van. Az öccsének is megtanította, és mostanában ő járja körbe vele a szobát, ahogy Lumival tették.