Október végén korán sötétedett a Bátorság Hegységének lábánál, ahol Lumi lakik. A hegy pereme fölött még ott időzött egy keskeny narancsszín csík, lent viszont már összeért az árnyék. Lumi a fáskamra mellett rakosgatta a fahasábokat, és a kis tarisznyája himbálózott az oldalán.

A fáskamra mögött volt egy sarok, ahova soha nem sütött be a nap. Lumi arra a sarokra még nappal sem szeretett nézni.

Most valami megmoccant ott. Halk, szuszogó hang jött onnan, olyan, mint amikor valaki visszatartja a lélegzetét.

Lumi keze megdermedt a levegőben. Valami megdobbant a mellkasában, és két lépést hátrált.

Aztán mégis megállt. Mert a sarokból egy nagyon kicsi hang jött ki.

„Ne gyere ide”, mondta a hang. „Kérlek.”

Lumi lassan leguggolt. Ez nem úgy hangzott, ahogy egy ijesztgető szokott beszélni. Inkább úgy, ahogy valaki, aki maga is fél.

„Te ki vagy?”, kérdezte Lumi halkan.

„Én vagyok a mumus”, felelte a hang. „Mindenki így hív. Itt lakom a sötét sarokban, és soha nem jövök elő.”

„Miért nem?”

„Mert ha valaki meglát, elszalad. Utána pedig még sötétebbnek érzem a sarkot.”

Lumi ezen sokáig gondolkodott. Odafent a hegyoldalban zörgött az avar, és a fenyők közül egyszer szólt egy bagoly.

Lumi először azt találta ki, hogy bevilágít a sarokba. Fogta a kis mécsest, amit a tornácról hozott magával, és odatartotta. A sarokból erre halk nyöszörgés hallatszott, és a szuszogás elhalkult.

„Bocsáss meg”, mondta Lumi gyorsan, és letette a mécsest a földre, félútra. „Nem akartalak megijeszteni.”

A láng a földön remegett egy kicsit, aztán megnyugodott. A fény nem ért el a sarokig, csak a kettejük közötti füvet festette aranyszínűre.

„Nem kell látnom téged”, mondta Lumi. „Csak tudni szeretném, hogy ott vagy.”

A sarokból egy ideig semmi nem hallatszott. Aztán a szuszogás visszatért, és most nyugodtabb volt.

Sokáig üldögéltek így. Aztán a sötétből előcsúszott egy pici, szürke gombolyag, akkora, mint egy fenyőtoboz. Két kerek szeme volt, semmi más.

„Jó estét”, mondta a mumus.

„Jó estét”, felelte Lumi. És elmosolyodott.

A gombolyagon apró szürke pihék álltak, és a széle reszketett egy kicsit. Nem jött közelebb, de nem is húzódott vissza.

„Köszönöm, hogy nem szaladtál el”, mondta a mumus.

„Én azt köszönöm, hogy szóltál”, felelte Lumi. „Így már tudom, ki lakik itt.”

„Holnap is kijössz?”, kérdezte még.

„Ha itt hagyod a mécsest”, felelte a mumus.

A mumus a mécses mellé kuporodott, és nézte a lángot. Lumi felállt, és leporolta a térdéről a fűszálakat. A fáskamra tövében talált egy sima kis fadarabot, és a tarisznyájába csúsztatta.

Aztán elindult a ház felé. Egyszer még hátranézett. A sötét sarokban most egy pici sárga pont világított.