Azon a karácsony előtti napon már deres volt minden fűszál a folyóparton. Ott, ahol a víz lassan kanyarodik, egy nagy lapos kövön üldögélt a vén teknős.

Öreg volt és csendes, és minden reggel kiült a kőre, hogy nézze a vizet.

Lumi sálat vitt neki. A nagymamája gyapjújából fonta, három estén át. Puha volt és meleg, csíkos, mint a napfelkelte.

Egész úton azt képzelte, ahogy a teknős nyakára teríti.

Csakhogy a teknősnek páncélja volt. A sál nem ért körbe, lecsúszott, és a hóba esett.

Lumi felvette, megrázta, megpróbálta még egyszer. Másodszorra is lecsúszott.

„Köszönöm”, mondta a teknős udvariasan. „Nagyon szép.” És nem tette fel.

Lumi leült a kő mellé, és sokáig nem szólt. Nézte a vizet, ahogy a teknős. A hideg lassan felkúszott a talpán.

Akkor vette észre. A teknős minden pár percben megmozdult, és arrébb húzta a lábát a kövön.

A kő jéghideg volt, és nem volt rajta semmi.

„Mindjárt jövök”, mondta Lumi, és hazaszaladt.

A pajta mögül hozott egy karnyi száraz mohát, a kalapjába pedig szárított füvet gyűjtött. Visszament, és a kő tetejére terítette, egyenletesen, hogy sehol ne maradjon csupasz.

A teknős ráállt. Először csak egy lábbal, aztán mind a néggyel.

„Ezen elüldögélek estig”, mondta.

És estig ott is maradt. A többiek odagyűltek a partra, mert a teknős végre nem ment be a hidegtől, és mesélt nekik a régi telekről.

A sál sem veszett kárba. Lumi a kő szélére terítette, hogy a teknős oda tegye a fejét, ha elálmosodik.

Attól a naptól fogva a lapos kő mindig puha volt.