Szenteste délutánján a Hálakaland völgye olyan volt, mint egy felkavart hangyaboly. Csörömpöltek a tepsik, kopogtak a létrák, valaki fát fűrészelt, valaki más kiabálva keresett egy ollót.

A völgy fölött, egy öreg fenyő ágán üldögélt a vén bagoly. Ott ült minden télen, és onnan hallgatta a folyót, amely a hó alatt is csorgott.

Most azonban csak a csörömpölést hallotta.

„Hatvan éve hallgatom ezt a vizet”, mondta halkan, amikor Lumi felnézett rá. „Idén még egyszer sem hallottam.”

Lumi végignézett a völgyön. Csendet nem tudott csinálni, de kérdezni azt lehetett.

Végigjárta a házakat, és mindenhol ugyanazt kérte.

„Amíg egy mécses leég, ne csináljon senki semmit”, mondta. „Se fűrész, se tepsi, se kiabálás.”

„Egy mécsesnyi idő az egész.”

A pék letette a lapátot. A takács megállította a szövőszéket. A két pajtás a domboldalon abbahagyta a csúszkálást, és leültek a szánkó mellé a hóba.

Lumi meggyújtotta a mécsest a tornác szélén, aztán ő is leült a lépcsőre.

A láng egyenesen állt, mert szél sem volt. A völgy fölött megállt a füst a kémények tetején.

Először semmi nem történt, csak a fülük zúgott a hirtelen csendtől.

Aztán meghallották. Nagyon halkan, a hó alól, ahogy a víz csorog a kövek között.

A bagoly lehunyta a szemét.

Amikor a mécses leégett, megszólalt. „Köszönöm”, mondta. „Most elmondom, merre folyik.”

És elmondta a völgynek, hol lassul le a patak a hó alatt, és hol koppan a kövön. Ezt eddig senki nem tudta.

Azóta minden szenteste leég egy mécses a tornác szélén, és amíg ég, a völgy nem csinál semmit.