Azon a nyári estén, amikor a nap már lebukott a fenyők mögé, és a konyhában még ott maradt a vacsora melege, a nagymama lejjebb csavarta a lámpát, és leült az ablak mellé.

„Ma éjjel a hold pont a tó közepébe ül”, mondta. „Évente egyszer van így.”

Lumi az ablakhoz nyomta az orrát. A fenyők fölött ott állt a hold, fehéren és kereken.

„Elmegyek megnézni”, mondta. „Csak a tóig.”

„Menj”, bólintott a nagymama. „De a hold nem vár meg senkit, igyekezz.”

Az ablak alatt megzörrentek a levelek. Aztán még egyszer. Aztán harmadszor is.

„Már megint fenn van az a sün”, mondta a nagymama. „Minden áldott este így csinál.”

Lumi kiment a tornácra. A lépcső előtt egy kicsi sün álldogált, az orrát a hűvös levegőbe emelve.

„Nem jön az álom”, panaszkodott. „Háromszor lefeküdtem, és háromszor felkeltem, hogy megnézzem, itt van-e már.”

Lumi visszakísérte a bokor tövébe, és betakarta száraz levelekkel, ahogy a paplannal szokás. „Hunyd be a szemed”, mondta.

A kis sün behunyta. Lumi még a lépcsőig sem ért vissza, a levelek máris zörrentek.

„Megnéztem”, szólt utána a kis sün. „Még nincs itt.”

Lumi felnézett az égre. A hold már a fenyők fölött járt, és lassan a tó felé húzódott.

Nem sürgette a sünt. Csak intett neki, hogy jöjjön vele.

Lassan mendegéltek a mohás ösvényen, mert a sün lába apró volt, és minden lépésnél megállt szimatolni. Az ösvény szélén egy virág még nem nyílt ki, a moha alatt pedig egy gubó pihent.

A tóhoz értek. A víz olyan sima volt, mint egy leterített kendő, és a hold épp akkor ért a közepére.

Lumi sokáig nézte. Ezért jött ki este.

Aztán felvett a partról egy kavicsot, és beledobta. A hold darabokra tört, és karikák futottak szét a vízen.

„Most megvárjuk, amíg megint sima lesz”, mondta Lumi.

A karikák lassan vándoroltak kifelé, egyre halványabban.

A kis sün nem bírta tovább. „Mikor lesz már sima?”, kérdezte, és bedobott ő is egy kavicsot. A víz megint összetört.

„Ne haragudj”, mondta halkan.

„Nem baj”, felelte Lumi. „Megvárjuk.”

Leült mellé a mohára, és a tenyerét belesüllyesztette a hűvös párnába.

„Az álom olyan, mint ez a víz”, mondta. „Ha mindig felkelsz megnézni, megjött-e már, azzal újra meg újra követ dobsz bele.”

„És akkor mit csináljak?”, kérdezte a kis sün.

„Feküdj le, és maradj fekve”, mondta Lumi. „Ha nem kelsz fel megnézni, egyszer csak elalszol. Észre sem veszed.”

A kis sün hallgatott egy darabig, aztán lehuppant ő is a mohára.

A karikák kiértek a partig, és a víz lassan elsimult.

Mire Lumi odanézett, a kis sün feje a mohán feküdt, és a szeme csukva volt.

A tó közepén a hold megint egyben volt. Lumi mellkasában megmozdult valami meleg.

Ült még egy darabig, és nézte.

Aztán óvatosan hazavitte a sünt, és betette a levelek alá a bokor tövébe.

Mellette megzörrent egy bogár. A kis sün meg sem rezzent.

A nagymama a tornácon várta. „Na, láttad a tavat?”, kérdezte.

„Kétszer is”, mondta Lumi mosolyogva. „Egyszer, mielőtt beledobtam egy kavicsot, egyszer meg utána.”

A nagymama felnevetett, és betessékelte a konyhába.

Aznap éjjel az ablak alatt nem zörrentek meg a levelek.

A nagymama még hallgatózott egy darabig, aztán eloltotta a lámpát.