Lumi ésa végtelencsalimese
A kisliba nem bír sokáig repülni, Lumi pedig gyalog indul el vele a folyó mentén, pedig naplementére a tónál akart lenni.
Mesélte Imre Viktor, Mesemorzsák alapító5 perces olvasás · 472 szó
Azon az őszön minden reggel libák szálltak a folyó fölött, dél felé. Hosszú V alakban repültek, és mindig ugyanarra.
Lumi a kertkapuból nézte őket, a nagymama meg megszámolta a sort.
„Tizennégyen vannak”, mondta. „Ez az utolsó csapat.”
„Ma naplementekor kelnek fel a tóról, és tavaszig nem jönnek vissza.”
Lumi egész ősszel erre a napra várt. Közelről akarta látni, ahogy felszállnak.
Tarisznyába tett egy üvegcse vizet, és elindult a folyóparton.
A rét fölött az egyik liba kivált a sorból, lejjebb ereszkedett, és leszállt a fűbe. A többiek repültek tovább. Tizenhárman.
Lumi átment a réten. A magas fű között ott üldögélt egy kicsi, szürke liba, és lihegett.
„Miért szálltál le?”, kérdezte Lumi.
„Nem bírom sokáig”, felelte a kisliba. „Elfáradok, és le kell szállnom.”
„Próbáld meg még egyszer”, mondta Lumi.
A kisliba felszállt. Tízet csapott a szárnyával, aztán megint leült a fűbe.
Lumi felnézett a napra. Magasan járt még, de a tó messze volt.
Leguggolt a kisliba mellé. „Jó”, mondta. „Akkor gyalog megyünk. A folyó úgyis arra visz.”
Elindultak a parton. Az avar susogott a lábuk alatt, a rét pedig néma volt.
A part köves volt, és minden kanyar után újabb kanyar bukkant elő.
Délre a kisliba megállt. „Soha nem érünk oda”, mondta. „Nézd, milyen messze van.”
Lumi nem nézett a távolba. Elővette az üvegcsét, és a tenyerébe töltött egy kevés vizet.
A kisliba ivott belőle, aztán még egyszer.
Aztán Lumi belekezdett egy mesébe, amit a nagymamájától tanult.
„Mondjam még?” „Mondjad.” És léptek egyet.
„Volt egyszer egy kisliba, elindult a nádas felé. Mondjam még?”
„Mondjad”, felelte a kisliba. És léptek egyet.
„Volt egyszer egy kisliba, elindult a nádas felé. Mondjam még?”
„Mondjad!” És léptek még egyet.
Csalimese a neve, mert sosem ér véget. Mindig ott kezdődik elölről, ahol abbahagyták.
Elhagyták a fahidat. Aztán a horgászokat. Aztán egy nagy nyárfát, amelyen gólyafészek ült.
A kisliba közben egyszer sem nézett fel, hogy mennyi van még hátra.
Amikor Lumi elhallgatott, már odalátszott a tó. A nap lassan a víz fölé ereszkedett.
A parton ott üldögélt az egész csapat. Nem repültek tovább.
A legnagyobb liba jött elébük, az, amelyik reggel legelöl szállt.
„Délben vettük észre, hogy nem vagy közöttünk. Azóta itt ülünk.”
Aztán Lumihoz fordult. „Köszönjük, hogy elhoztad.”
Félreállt, hogy a kisliba lemehessen a vízhez inni.
Amikor a nap a nádas mögé bukott, a csapat felállt a vízről. A szárnyak szele Lumi arcába csapott, és a víz megborzongott alattuk.
Ott állt a parton, és közelről látta, ahogy felszállnak, éppen úgy, ahogy reggel elképzelte.
A sor végén a kisliba repült, mellette a legnagyobb liba.
Hazafelé a hold már a folyó fölött járt.
A nagymama a kertkapuban várta. „Hányan voltak?”, kérdezte.
„Tizennégyen”, mondta Lumi. „Egy sem hiányzott.”
Az idő gyorsabban telik, ha nem azt nézed, mennyi van még hátra, hanem a következő lépést. És amit jó szívvel teszel valakiért, sokszor pont oda visz, ahova te magad indultál, vagy még jobb helyre.
Vége
💡 Szülői tipp
A mese végén megkérdezheted a gyermekedtől:
- Mit gondolsz, miért nem repült tovább a csapat a tóról?
- Volt már olyan, hogy nagyon messze volt még a vége? Mi segített, hogy tovább menj?
- Kitalálsz egy csalimesét, amit sétálás közben mondhatunk egymásnak?
