Lassan sötétedett, és a kert lefeküdt aludni. A pipacsok összecsukták a szirmukat, a fűszálak egymásnak dőltek, a kerítés mellett elhallgatott a tücsök. Lumi a tornác lépcsőjén üldögélt, és számolta, hány hang maradt még ébren.

Egy maradt. A szél.

Végigsöpört a fűben, megzörgette a kerítést, aztán visszafordult, és kezdte elölről. „Nem hallak aludni”, mondta neki Lumi halkan. „Mert nem tudok”, felelte a szél. „Sosem tanultam meg. Nincsen ágyam.”

Lumi nem küldte el. Aki egész nap dolgozott, azt nem szokás elzavarni este. Felállt a lépcsőről, és elindult a kert vége felé. A szél utána ment, és közben megemelte a levendula szárát, mert nem tudott máshogy haladni.

A kert szélén, két domb között volt egy mélyedés. Puha fű nőtt benne, és a szélét kökénybokor takarta. Lumi leguggolt, és a tenyerével elsimította a füvet, ahogy az ágyneműt szokás. „Ide”, mondta. „Itt nem fúj rád semmi.”

A szél megállt a mélyedés fölött, és nem mert leereszkedni. „Ha lefekszem, ki viszi tovább a leveleket?”, kérdezte. Lumi nem sürgette. Egyszer négy homokórán át várt valamire, és megtanulta, hogy a várakozásnak nincsen rövidebb útja.

„Előbb elrendezem”, mondta végül a szél.

Először a csűr ajtajához ment, amelyik egész este csapkodott. Betette, és a kilincs halkan koppant. A csűr alatt egy vakond lakott, aki azon az estén tudott először elaludni. Aztán a diófa alá söpörte a lehullott leveleket, egy kis sün fölé, akinek addig csak a hátán volt takarója. Végül fogott egy pitypangpelyhet, és átvitte a kerítés melletti kopasz földdarabra.

Utána visszatért a mélyedéshez. Megkerülte kétszer, aztán leereszkedett a fűbe, és elfeküdt. A kökénybokor ágai megrezdültek, majd megálltak. A kert szélén a szentjánosbogár meggyújtotta a lámpását, és a fénye most először nem lobogott.

Lumi visszaballagott a tornácra. Olyan csönd borult a kertre, amilyet még sosem hallott. Leült a lépcsőre, és sokáig nem számolt semmit.