Azon a nyár végi estén, amikor a nap már lebukott a kerítés mögé, a kert lassan lefeküdt aludni. A pipacsok összecsukták a szirmukat, a fűszálak egymásnak dőltek, a kerítés mellett pedig elhallgatott a tücsök.

Lumi a tornác lépcsőjén üldögélt a nagymama mellett, és számolta, hány hang maradt még ébren.

Egy maradt. A szél.

Végigsöpört a fűben, megzörgette a kerítést, aztán visszafordult, és kezdte elölről.

„Amíg ez így jár, ma éjjel nem alszik el senki a kertben”, mondta a nagymama, és bement a házba.

Lumi lement a lépcsőn, és megállt a fűben.

„Nem hallak aludni”, mondta halkan.

„Mert nem tudok”, felelte a szél. „Sosem tanultam meg. Nincsen ágyam.”

Lumi nem küldte el, és nem is szólt rá. Elindult a kert vége felé, a szél meg mendegélt utána.

Közben megemelte a levendula szárát, mert nem tudott máshogy haladni.

A kert szélén, két domb között volt egy mélyedés. Puha fű nőtt benne, a szélét pedig kökénybokor takarta.

Lumi leguggolt, és a tenyerével elsimította a füvet, ahogy az ágyneművel szokás. „Ide”, mondta. „Itt nem fúj rád semmi.”

A szél megállt a mélyedés fölött, és nem mert leereszkedni.

„Ha lefekszem, ki viszi tovább a leveleket?”, kérdezte.

Lumi nem sürgette. Leült a mélyedés szélére, és megvárta.

„Előbb elrendezem”, mondta végül a szél.

Először a csűr ajtajához ment, amely egész este csapkodott. Betette, és a kilincs halkan koppant. A csűr alatt egy vakond lakott, aki azon az estén tudott először elaludni.

Aztán a lehullott leveleket a diófa alá söpörte, egy kis sün fölé. Addig annak csak a hátán volt takarója.

Végül fogott egy pitypangpelyhet, és átvitte a kerítés melletti kopasz földdarabra.

Utána visszatért a mélyedéshez. Megkerülte kétszer, aztán leereszkedett a fűbe, és elfeküdt.

„Köszönöm, Lumi”, mondta már egészen halkan. „Jó éjszakát.”

A kökénybokor ágai megrezdültek, majd megálltak. A kert szélén a szentjánosbogár meggyújtotta a lámpását, és a fénye most először nem lobogott.

Lumi visszaballagott a tornácra. Olyan csönd borult a kertre, amilyet még sosem hallott.

A nagymama az ajtóból nézte, aztán bevitte, és betakarta.

„Hová tetted?”, kérdezte.

„A domb mögé”, mondta Lumi. „Ott van helye.”

A takaró alól még hallgatózott egy darabig, de már nem volt mit számolnia.