Karácsony estéjén hamar leszállt a sötétség a Hálakaland völgyére. A tisztás közepén ott állt a fenyő, deres ágakkal, és a hó halkan sustorgott a talpak alatt. Lumi óvatosan vitte feléje az utolsó viaszgyertyát. Vele ment egy kis mókus is, aki a völgy szélén lakott, egy odvas fában, és mindig előbb szaladt, mint ahogy gondolkodott.

A gyertyát Lumi nagymamája öntötte még ősszel, a tornácon. Egyetlen szál készült belőle, mert a viasz elfogyott. Ezt kellett feltenni a fenyő legalsó ágára, hogy a völgy lássa, elkezdődött az este.

A mókus meg akarta mutatni, melyik a legszebb ág. Megfordult, a farka meglebbent, és a gyertya kicsúszott Lumi karja alól. Koppant egyet a kövön, aztán kettétört.

Csönd borult a tisztásra. A mókus nem szólt semmit. Megfordult, és eltűnt a farakás mögött.

Lumi lehajolt, és felszedte a két darabot. Az egyik hosszabb lett, a másik rövidebb, a kanóc mindkettőben ott maradt. Sokáig nézte őket a hóban, aztán elindult a farakáshoz.

„Itt vagy?”, kérdezte halkan. A fahasábok mögül nem jött válasz, csak egy farokvég rezdült meg a résben.

„Kettétört”, mondta végül a mókus. „Én törtem el.” Lumi leült a hóba, és maga mellé tette a két darabot. „Tudom”, felelte. „Ezért most kettő lesz belőle.”

A vastagabb végét beállította egy üres mogyoróhéjba, a vékonyabbat egy fenyőtoboz pikkelyei közé. Két kicsi gyertya lett az egy szálból. Aztán megkérte a mókust, hogy ő gyújtsa meg mind a kettőt.

A mókus előbújt. Elsőnek a rövidebbet gyújtotta meg, aztán a hosszabbat, és a két láng megült a fenyő alsó ágán. A völgyből lassan odagyűltek a többiek. Senki nem kérdezte, mi történt a gyertyával, mert két fény világított ott, ahol addig egyet vártak.

Attól az estétől fogva a fenyő alatt mindig két gyertya égett. A mókus gyújtotta meg őket, minden karácsonykor, és mindig a rövidebbel kezdte.