Az Idő Fája alatt egy kora reggel Lumi leguggolt a fűbe. A táskájából óvatosan elővett egy kis cserepet. Benne egy zöld bimbó pihent — Lumi még tegnap öntözte meg, és most azt várta, hogy kinyíljon.

A fűszálak susogtak. Egy méhecske zümmögött el a feje fölött. Lumi figyelte a bimbót. Várta, hogy mozduljon valami. De a bimbó csak ült, csendben, mint egy zárt kis tenyér.

— Hűha, hát te miért nem nyílsz ki? — kérdezte Lumi.

kép helye — még nincs feltöltve” alt=”Lumi és a bimbó — placeholder” />

Lumi közelebb hajolt. Suttogott a bimbónak: — Gyere, nyílj ki! Itt vagyok. Várlak.

De a bimbó semmit sem csinált. Csak ült, mint addig.

Lumi sóhajtott. Felnézett az Idős Tölgyfára. A Tölgyfa öreg ágai lassan ringtak a szellőben. Olyan volt, mintha lélegezne.

— Te mit csinálsz, amikor várnod kell? — kérdezte Lumi.

A Tölgyfa lehajtotta egy ágát. Halkan, mély hangon szólt:

— Én már kétszáz éve várok. És még mindig várok.

Lumi szája tátva maradt. Kétszáz év! Az olyan sokáig tart, hogy elképzelni se lehet. És a Tölgyfa nem volt türelmetlen. Nem zsörtölődött, nem siettette a napokat. Csak állt, és nézte, ahogy a fény változik.

Lumi leült a fűbe. Nem sürgette többé a bimbót. Csak figyelt. Figyelt arra, ahogy a méhecske a virágokra szállt, ahogy a harmat felszáradt, ahogy egy felhő áthúzódott a nap előtt.

És akkor — egészen halkan — a bimbó megmoccant. Picit. Mintha sóhajtott volna.

Lumi nem szólt. Csak nézett. A bimbó még egy picit mozdult. Egy szirom félénken kibontotta magát, mint egy kis lágy tenyér, amelyik először köszön a világnak.

Lumi mosolygott. Most már nem azért, mert sikerült. Hanem azért, mert érezte: a virág a maga idejére várt. És ő végre vele tudott várni.

Felállt, megsimogatta az Idős Tölgyfa kérgét. — Köszönöm — suttogta. — Most már értem.

A táskájába tette a kis cserepet. A bimbó még csak egy szirommal volt nyitva — de holnap majd kettővel lesz. Vagy holnapután. Vagy egy hét múlva. És ez most már nem zavarta Lumit.