Azon a késő délutánon, amikor a lenyugvó nap aranyszínű takarót terített a vízre, Lumi lassan ballagott a Barátság Hídjának fapallóin. A kis tarisznyája halkan himbálózott az oldalán.

A hídon szokott találkozni a legjobb barátjával, egy kis kék vízcseppel.

A csepp mindig a korlát tövében várta, gömbölyűen és mosolyogva, és együtt nézték minden este, hogyan bújnak elő az első csillagok a folyó tükrén.

Most azonban üres volt a korlát töve.

Délben a kis kék csepp előreszaladt a hídon, és nem várta meg őt. „Gyere, ha bírsz!”, kiáltotta vissza, aztán eltűnt a kanyarban.

Csak egy mondat volt, de Lumi egész délután ezt forgatta a fejében.

Most ott álldogált egyedül, és nem tudta, jön-e még a barátja. Talán megharagudott. Talán csak elfelejtette.

A víz csendben csillogott alatta, a levegő pedig egyre hűvösebb lett.

Lumi majdnem hazaindult. De aztán megállt, és a tenyerét a fakorláthoz tette.

„Megvárom”, mondta halkan magának. „A barátokat meg kell várni.”

Leült a híd szélére. Nézte, ahogy az első csillag megjelenik a víz tükrén, és várt csendben, ahogy a folyó is várta az estét.

A szél puhán simogatta az arcát, és valahol a parton egy tücsök ciripelt.

Egyszer csak halk loccsanást hallott. A kis kék csepp bukkant elő a vízből, kicsit lihegve, és felkapaszkodott a pallóra.

„Ne haragudj”, mondta csendesen. „Egy elveszett kishalat kísértem haza a mamájához, azért késtem.”

„De végig tudtam, hogy megvársz.”

Luminak a mellkasában megmozdult valami meleg.

„Vártalak”, mondta. „De majdnem hazamentem.”

„Tudom”, felelte a csepp. „Ezért siettem.”

Egymás mellé ültek a híd szélére, és nézték, ahogy a csillagok egyenként kigyúlnak a víz fölött. A folyó lágyan ringatta a fényüket.

„Holnap újra itt leszek”, suttogta Lumi.

„Én is”, felelte a csepp halkan.

Aztán Lumi hazaindult, és a hold elkísérte az egész úton.

Otthon bebújt a takarója alá. A szeme lassan lecsukódott, és még mindig hallotta a folyó halk csobogását.