Ahogy a nagy tölgy mellett elhaladt, halk szipogást hallott a bokrok közül. Megállt, és fülelt. Valaki sírdogált a közelben, egészen halkan.

Lumi óvatosan félrehajtott egy ágat. Egy kis mókus üldögélt egy mohos tuskón, és a mancsába temette az arcát. A bozontos farka szomorúan lógott le a tuskó széléről.

„Mi bánt téged?”, kérdezte Lumi halkan, és leguggolt a tuskó elé.

A mókus felnézett, a szeme csillogott a könnyektől. „Elejtettem az utolsó makkomat a patakba”, felelte remegő hangon. „Egész nap gyűjtöttem, és most üres kézzel megyek haza.”

Abban a percben a bokrok közül előszaladt a róka. Fürge volt és jószívű, és mindig segíteni akart mindenkin.

„Semmi baj!”, kiáltotta vidáman. „Keresünk másikat! Hozok tízet is! Gyere, siessünk, mindjárt besötétedik!” És már húzta is a mókus mancsát a patak felé.

De a mókus nem mozdult. A válla megrándult, és még mélyebbre húzta a fejét. A gyors szavaktól nem lett könnyebb a szíve, csak fáradtabb.

Lumi látta ezt. Megérezte, hogy most nem a sietség kell. A mókusnak nem új makk hiányzott, hanem valaki, aki csendben mellé ül.

Lumi felmászott a tuskóra, és leült a mókus mellé. Nem szólt semmit. Csak ott volt, egészen közel.

Sokáig üldögéltek így, szótlanul. A patak halkan csobogott alattuk, és a hold ezüst csíkot rajzolt a víz tükrére.

„Milyen volt az a makk?”, kérdezte végül Lumi, egészen halkan.

A mókus megtörölte a szemét. „Szép sima volt”, mondta. „A tetején egy pici kalap ült, mint egy sapka.” És ahogy visszagondolt rá, lassan elmosolyodott.

A róka is elcsendesedett. Visszajött, és leült a fűbe a tuskó mellé. Most már ő is csak hallgatott.

Ahogy a mókus mesélt a makkjáról, a szomorúsága lassan elszállt, mint a reggeli köd. Az elveszett makk nem került elő. A szíve mégis könnyebb lett.

Amikor a hold már magasan járt, Lumi hazakísérte a mókust a kis odújáig. A róka egy marék friss makkot vitt utánuk, most már csendesen, sietség nélkül.

A mókus az ajtóban visszafordult. „Köszönöm, hogy meghallgattál”, mondta halkan. Lumi csak mosolygott, és a szíve tele lett meleg fénnyel.

Aznap este lassan ballagott haza a csillagok alatt. És útközben megértett valamit. A kedvesség nem mindig a gyors segítség. Néha csak annyi, hogy leülünk valaki mellé, és meghallgatjuk.