Azon az őszön a Nagylelkűség Dombja sárga és rozsdabarna köntösbe öltözött, és a szél végigfésülte a domboldal füvét.

Lumi lassan kaptatott fölfelé az ösvényen, ahol a harmat még síkosan ült a fűszálakon.

Minden ősszel feljött ide egyetlen gesztenyéért. A legszebbet kereste, és egész télen a tarisznyájában tartotta, mert hűvös volt és sima.

Odafent két pajtás álldogált, egy lila és egy zöld, két testvér. Mindkettejük kezében ott lógott egy fonott kosár.

„Hova mentek?”, kérdezte Lumi.

„Le a domb aljába, ahol a Kedvesség Erdeje kezdődik”, felelte a lila pajtás. „Megnézzük, kinek lesz hamarabb tele a kosara.”

Odalent a fák lombja már sárgállt, a gesztenyefa tövében pedig tüskés burkok hevertek szanaszét.

Lumi lehajolt, és a cipője orrával óvatosan szétnyitotta az egyiket. Odabent egy fényes barna gesztenye lapult, hűvös és sima. Éppen amilyet keresett.

Zsebre tette, és leült a fa tövébe.

A lila pajtás a gesztenyék közé térdelt, és marokszám szedte őket. A zöld pajtás a tölgyek alá szaladt, és a makkokat gyűjtögette, mindegyikről lepattintva a kis kalapot.

„Nálam már a fele megvan”, szólt oda a lila.

„Az enyémben viszont több szem van”, felelte a zöld. „A makk kisebb.”

Lumi hallgatta a koppanásokat a kosarak alján.

Dél felé mindkét kosár megtelt. Fölcipelték őket a dombtetőre, letették a fűbe, és leültek melléjük. Aztán vártak.

De semmi nem történt. A szél végigment a füvön, és a délelőtt csendben átfordult délutánba.

„Most mi lesz velük?”, kérdezte Lumi.

A két testvér egymásra nézett. Erre eddig egyikük sem gondolt.

Akkor a domboldal aljáról egy mókus kapaszkodott föl hozzájuk.

„Nekem makk kellene”, mondta. „Csak annyi, amennyi elfér az odúmban.”

„A nyári vihar ledöntötte a fámat, és a téli készletem szétszóródott az avarban.”

A zöld pajtás sokáig nézte a kosarát. Aztán letérdelt, és a makkok felét lassan a mókus elé öntötte a fűbe. Lumi is lehajolt, és a tenyerével összeterelte a szétgurult szemeket.

Nem sokkal utóbb három apró pajtás érkezett a domb túlsó feléről.

„A mi gesztenyefánk idén egy szemet sem termett”, mondta a legnagyobbik. „Estére nem lesz mit a parázsra tennünk.”

A lila pajtás felemelte a kosarát. „Akkor jó, hogy versenyeztünk”, mondta, és mind egy szemig a három üres kosárba borította.

Lumi előszedte a zsebéből a maga egy szem gesztenyéjét, és a tetejére tette.

Mire a nap a domb pereméhez ért, a két kosár üresen álldogált a fűben.

A mókus a legszebb makkot Lumi tenyerébe tette. „Ez a tiéd. Télre.”

A három pajtás pedig estére meghívta a testvéreket a parázs mellé.

A lila és a zöld egymásba tette a két kosarat, és ketten fogták a fülét, pedig egy is elbírta volna. Már egyikük sem kérdezte, kié lett hamarabb tele.

A gesztenye a parázs mellé került, a makk az odúba.

A gyűjtésnek akkor lesz értelme, amikor adsz belőle.