Mikulás reggelén Lumi arra ébredt, hogy odakint világosabb van a szokásosnál. Éjjel esett, és a kert egyetlen nagy, sima fehérség lett.

Az ablak alatt viszont nyomok voltak. Nagy, mély csizmanyomok, egymás után, egyenesen a kerítéstől az ablakpárkányig, aztán vissza.

Lumi kiszaladt, és odaállt a legelső nyom mellé. A saját talpa háromszor is belefért.

Hamar odagyűltek a pajtásai. Mindenki mást mondott. Az egyik szerint fel kellene mérni, a másik szerint azonnal utána kellene menni, a harmadik szerint le kellene fényképezni, mielőtt beesik a hó.

„Én megvárom”, mondta Lumi. „Estig úgysem tudjuk meg. De addig végigmehetünk rajtuk.”

Elindultak a nyomok mentén. A kerítésnél a nyom kilépett a kertből, aztán a fenyők között kanyargott tovább, be az erdőbe.

Az erdő szélén megálltak. Ott a nyomok mellett egy másik, sokkal kisebb nyomsor is futott, aprók és szaporák, mint a gyöngyszemek.

„Valaki vele ment”, mondta a legkisebb pajtás.

A nyomok egy odvas fatörzsnél értek véget. A tövénél, a hóban, egy apró piros gyapjúzokni feküdt, benne három mogyoró és egy szem dió.

Senki nem nyúlt hozzá. Lumi visszatette a zoknit a fa tövébe, és melléje ült a hóba. „Ez nem a miénk”, mondta. „Valakinek ide hozták.”

Estére a zokni eltűnt, és a kis nyomsor a fa körül összevissza taposta a havat. Aznap éjjel Lumi ablaka alá is került egy zokni, és benne dió volt.

Azóta a völgyben Mikulás reggelén senki nem szedi fel, ami nem az övé. Megvárják estig, és estig mindenkinek meglesz a maga zoknija.