Azon a decemberen a Hálakaland völgyében már délután lámpát gyújtottak. A nap alig kapaszkodott fel a dombok fölé, aztán vissza is csúszott, és a sötét mindennap egy kicsivel korábban jött.

Lumi éppen hazafelé ballagott a behavazott ösvényen, amikor meghallott egy vékony hangot a bokorból.

Egy kis cinege gubbasztott ott, felfújva a tollát, hogy nagyobbnak látsszon a hidegben.

„Nem alszom el”, mondta a cinege. „Minden nap rövidebb. Ez az éjszaka lesz a leghosszabb, és félek, hogy holnap még hosszabb lesz.”

„Aztán még hosszabb. És egyszer csak nem jön vissza a reggel.”

Lumi nem mondta neki, hogy butaság. Nem is magyarázott a napról meg a dombokról.

„Megvárjam veled?”, kérdezte inkább.

Leültek egymás mellé egy behavazott ág alá. A hó ropogott, aztán elcsendesedett.

A cinege sokáig hallgatott, aztán mesélni kezdett a nyárról, arról a bokorról, ahol a legjobb bogyók nőttek.

Az éjszaka közepén elhallgatott. Lumi akkor sem szólt. Ott maradt mellette, és nézte, ahogy a lehelete kis fehér felhőket ír a levegőbe.

Nagyon lassan telt az idő. Kétszer is úgy tűnt, hogy már világosodik, de csak a hó villant meg a hold alatt.

Aztán az ég alja megszürkült. Előbb csak egy keskeny csík, alig szélesebb egy fűszálnál.

A cinege felkapta a fejét. „Ez az”, mondta halkan. „És holnap ez a csík egy kicsivel korábban jön.”

„Köszönöm, hogy itt maradtál”, tette hozzá.

A cinege attól a reggeltől fogva minden decemberben végigjárta a völgyet, és megkereste azokat, akik egyedül várták a reggelt.

Nem magyarázott nekik semmit. Csak leült melléjük, és megvárta velük.