A tél közepén olyan csend borult az Empátia Rétjére, amilyen csak a hó alatt lehet. A fűszálak hegye kilátszott a fehérből, a patak fölött pedig vékony jég feszült.

Lumi már délután hallott valamit. Egy madár szólt a rét fölött, újra meg újra, mindig ugyanazt. Nem hagyta abba.

Lumi felvette a sálját, és kiment. A hó a bokájáig ért, és minden lépésnél halkan roppant egyet.

A patakhoz közel, egy behavazott bokor tövében ott üldögélt egy nyuszi. Nem mozdult. A füle hátra volt csapva, a szeme meg a semmibe nézett.

Lumi azt hitte, éhes. Hazaszaladt, és hozott egy szem fonnyadt almát. Letette a nyuszi elé a hóra. A nyuszi ránézett, de hozzá sem ért.

Akkor Lumi azt hitte, fázik. Hozott egy marék száraz mohát a fészer mögül, és köréje rakta. A nyuszi ettől sem mozdult.

Harmadszorra Lumi nem hozott semmit. Leült a hóba a nyuszi mellé, és hallgatott. A madár még mindig szólt odafent. A jég halkan pattant egyet a patakon. Sokáig ültek így.

„Te most mitől félsz?”, kérdezte végül Lumi.

„Betemette a hó a bejáratomat”, felelte a nyuszi. „Egész délelőtt kerestem. A réten mindenhol egyforma a fehér.”

Lumi felállt, és körbenézett. Ősszel a rét túlsó szélén állt egy kökénybokor, tele kék bogyóval, és a töve mellett volt egy kerek lyuk. Lumi akkor látta, amikor a mókusnak segített makkot gyűjteni.

Elindult a rét széle felé, ahol egy csomó száraz fűszál kilátszott a hóból. Letérdelt, és a két tenyerével kaparni kezdte a havat. Előbb csak fehér volt, aztán barna avar, aztán egy sötét, kerek nyílás.

A nyuszi odaugrált, és belenézett. Aztán visszanézett Lumira, és aznap először megrezdült a füle.

Odafent elhallgatott a madár. Reggel óta nézte, ahogy a nyuszi a havat kaparja hol itt, hol ott, és nem tudta, hogyan mondja el neki, merre keresse. Lumi felnézett rá, és intett neki.

A hó estig mindent betemetett a réten, csak azt az egy helyet nem, ahol valaki leült a másik mellé, és megvárta, amíg elmondja, mi a baj.