Október végén olyan korán sötétedett, mintha valaki barna gyapjútakarót terített volna a kertekre. Lumi hazafelé ballagott a kertjük végében, ott, ahol a Kedvesség Erdeje kezdődik. Az avar halkan zörgött a lába alatt, és a kis tarisznyája himbálózott az oldalán.

A kerítés tövében egy nagy narancssárga tök üldögélt. Kerek volt, sima és mosolygós, ahogy a tökök szoktak. De most nem mosolygott.

„Te miért vagy ilyen szomorú?”, kérdezte Lumi halkan.

A tök nagyot sóhajtott.

„Nem szomorú vagyok. Félek”, felelte. „Ha lemegy a nap, olyan sötét lesz itt, hogy a saját mosolygásomat sem látom.”

Lumi leguggolt mellé, és rátette a tenyerét a tök oldalára. A héja hűvös volt és sima.

Egy darabig egyikük sem szólt. A tök sokáig nézte Lumit, Lumi sokáig nézte a tököt, és a kertben semmi nem történt, csak a hűvös lett egyre hűvösebb.

Aztán Lumi gondolkodni kezdett.

Először a holdat mutatta neki. De a hold aznap este egy felhő mögött készülődött, és csak egy halvány ezüst csík látszott belőle.

Másodszor csillagokat keresett a tök fölött. De a felhők addigra összeértek, és a csillagok mind elbújtak.

Harmadszor Lumi hazaszaladt. Kopp, kopp, kopp koppantak a cipőcskéi az ösvényen. A kamrapolcról leemelt egy kicsi mécsest, és óvatosan visszavitte a kert végébe.

A láng apró volt, alig nagyobb egy búzaszemnél. Lumi mégis odatette a tök elé a földre, aztán leült mellé a hideg fűbe.

A fény lassan felkúszott a tök oldalára. Előbb csak egy keskeny csík, aztán egy tenyérnyi folt, aztán az egész kerek, meleg narancssárga arc.

A tök megint mosolygott.

„Hűha!”, suttogta Lumi.

A szél elült, az avar elhallgatott, és a kert sárga fényben pihent. A tök úgy világított a kerítés tövében, mint egy lámpás.

Akkor az erdő felől apró fekete lábak surrantak a fűben. Egy róka volt, aki a Kedvesség Erdejében lakik, és aki aznap túl későn indult haza.

„Már azt hittem, sosem érek haza”, lihegte a róka. „De messziről megláttam ezt a fényt, és tudtam, merre kell jönnöm.”

A tök nagyot pislantott. Még sosem mondta neki senki, hogy jó irányba mutat.

„Köszönöm a mécsest”, suttogta Luminak.

„Én azt köszönöm, hogy világítasz”, felelte Lumi. „Így én is látom az ösvényt hazáig.”

„Én meg mind a kettőtöknek köszönöm”, mondta a róka, és bekanyarodott a kerítés mellett.

Lumi felállt, és leporolta magáról a fűszálakat. A kerítés tövében talált egy tökmagot, és a tarisznyájába csúsztatta.

Aztán elindult haza. A háta mögött a kert sokáig ragyogott.