Aznap délelőtt a Nagylelkűség Dombja fölött ragyogó napfény pihent, és a rét tele volt sárga meg lila virággal. Lumi felfelé kapaszkodott az ösvényen, és a kis tarisznyája halkan himbálózott az oldalán.

A domb tetején egy öreg körtefa álldogált. Az ágai közt egyetlen körte maradt, aranyszínű és kövér. Lumi egész nyáron várta, hogy ez a körte végre megérjen.

Lumi lábujjhegyre állt, és óvatosan leemelte a körtét. Meleg volt a tenyerében, és úgy illatozott, mint a friss méz.

„Ez az enyém”, suttogta boldogan. „Az egész, csak az enyém.”

Ekkor két halk hangot hallott a fa mögül. Két kis pajtás üldögélt a fűben, egy lila meg egy zöld. Testvérek voltak, és a Nagylelkűség Dombján laktak.

A lila pajtás szeme felragyogott, ahogy a körtére nézett. A zöld pajtás nagyot nyelt.

„De szép körte”, mondta a lila pajtás halkan. „Mi már nagyon régen ettünk ilyet.”

Lumi a markába zárta a körtét. A gyomra egy kicsit összeszorult. Egész nyáron erre az egy körtére várt, és most itt volt a tenyerében.

Tett egy lépést hátra, a körtével a kezében. De a lába nem vitte tovább. A két pajtás nem kért semmit, csak ült csendben, és várt.

Egy pillanatig senki sem szólt. A szél átfutott a réten, és a virágok lassan bólogattak.

Lumi a két pajtásra nézett, aztán a körtére. Eszébe jutott, milyen jó, amikor valaki megoszt vele valamit.

Lassan leült a fűbe, egészen melléjük. A puha, érett körtét gondosan három egyenlő darabra bontotta.

„Együk meg együtt”, mondta Lumi mosolyogva.

A lila pajtás arca felderült. A zöld pajtás tapsolt egyet a pici kezével. Mindhárman beleharaptak a maguk darabjába, és a körte édes leve lecsordult az állukon.

A lila pajtás nevetett, a zöld pajtás pedig jókedvében a fűben forgott. Lumi is nevetett velük, és a domb visszaverte a kacagásukat.

„Köszönjük”, mondta a két pajtás egyszerre.

Lumi csak mosolygott. A nap melegen sütött rájuk a dombtetőn, és a körtének már csak a magja maradt. Lumi szíve mégis tele volt.

Van, amiből ha adunk, nem kevesebb marad, hanem több, mert az öröm éppen attól nő, hogy elosztjuk.