Azon a délutánon, amikor a nap már fáradtan pihent a dombok fölött, Lumi a Tisztelet Folyójához ért. A víz lassan, csendesen folydogált, mintha maga sem sietett volna sehova. A túlparton egy sárga virág nyílt, olyan ragyogó, hogy Lumi rögtön oda akart jutni hozzá.

A folyó fölött lapos kövek sorakoztak, egyik a másik után, akár a lépcsőfokok. Lumi már éppen rálépett volna az elsőre, amikor egy halk, öreg hangot hallott a partról.

„Ne siess, kis vándor”, szólt a hang.

Lumi megfordult. Egy öreg teknős üldögélt a fűben, a páncélja zöld volt, akár a mohos kő. Lassan emelte fel a fejét, és lassan pislogott a fényben.

„Ismerem ezt a folyót”, mondta a teknős.

Aztán a teknős elhallgatott. Sokáig nem szólt semmit, csak nézte a vizet, ahogy a folyó vitte tovább a fényt.

Lumi topogott egy kicsit a parton. Szeretett volna már a virágnál lenni, a túlsó oldalon.

„És merre kell mennem?”, kérdezte gyorsan. „Csak mondd meg hamar, kérlek!”

A teknős nem sietett a válasszal. Vett egy lassú lélegzetet, és csak azután szólalt meg.

„A kövek csúszósak”, felelte. „De lejjebb, ahol a fűz a vízre hajlik, a folyó sekély. Ott át lehet gázolni.”

Lumi majdnem elszaladt a fűz felé. De akkor ránézett az öreg teknősre, és valami megállította. Leült mellé a puha fűbe, és nem szólt többet. Csak várt, ahogy a teknős is várt.

És ahogy ott üldögéltek a csendben, Lumi észrevette, amit sietve sosem látott volna. A teknős szeme mélyén ott csillogott a sok-sok év. Tudta, merre laknak a halak, hol pihen meg a szél, mikor kel fel a hold. A lassú szavak mögött egy egész folyó bölcsessége lakott.

A teknős lassan bólintott. Aztán, mintha csak most jutott volna eszébe, halkan hozzátette a szavaihoz.

„A virág, amit keresel, estére bezárja a szirmát. De holnap reggel újra kinyílik. A szép dolgok megvárnak, ha tisztelettel közeledsz feléjük.”

Lumi elindult a fűz felé, és a sekély vízen könnyen átgázolt, éppen úgy, ahogy a teknős mondta. Mielőtt továbbment volna, visszafordult, és mélyen meghajolt az öreg teknős előtt.

Mert a tisztelet nem nagy szó és nem hangos tett, hanem az a csendes pillanat, amikor megállunk, és végig meghallgatjuk azt, aki lassabban beszél, mint mi.